Mindennapjaim a szakítás óta - március
MÁRCIUS
A várakozás és reménykedés hónapjának ígérkezik...
2018.03.04.-ei feljegyzésem:
Egy újabb érzelmi feltörés:
"Olyan vagy nekem, mint a tavaszi zápor: felpuhítod a kopár, megkeményedett talajt, óvatosan, szinte észrevétlen befolysz mélyen a rétegek közé, és ott, a mélyből, csendesen feléleszted a természetet. Miattad bújnak elő a virágok, frissül fel a levegő, éled fel minden, és mikor még a nap is ragyog, a szivárványt is Te hozod el." ♥
De, ha a saját szavaim esetleg nem jól érzékeltetnék érzéseim, had idézzek a legnagyobbak egyikétől, William Shakespeare-től, illetve fordítójától, Szabó Lőrinctől:
"Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom."
Remélem, még valahol, mélyen a szívében, fontos vagyok neki, ha csak egy icipicit is...
...
2018.03.07.-ei feljegyzésem:
"Annyira hiányzik... annyira fáj, hogy nincs velem... annyira fáj, hogy ártottam neki! Tartok tőle, hogy soha nem bocsát meg... Miért voltam ekkora idióta??? Miért??? A saját agyhalálomnak köszönhetően elveszítettem azt, aki a Világot jelenti számomra: a Szerelmem... Félek, hogy örökre elveszítettem... Ha valaki, aki olvassa ezt, és ugyanígy vagy hasonlóképp érez a párja iránt, akkor fogadja meg a tanácsom: Soha ne kövesd el azokat a szörnyűségeket, mint amiket én tettem! Soha ne vegyél semmit félvállról! Becsüld meg a Szerelmed! Soha ne bántsd! Ne taszítsd el magadtól, engedd közel magadhoz! Mindennap öleld és puszild meg! Mindennap mondd vagy mutasd ki neki, mennyire szereted!... Különben egyszer csak majd azt veszed észre, hogy elveszítetted, és meglehet, örökre..." :'(
2018.03.08.-ai feljegyzésem:
"Boldog nőnapot a nőtársaimnak és persze magamnak! Ma végre megkaptam az egyetememtől a határozatot, melyben tájékoztattak, hogy a nyelvvizsga követelmény teljesítése alól felmentettek. Végre! Örültem neki, hisz erre vártam már mióta, de sajnos a boldogságom mégsem volt teljesen felhőtlen... úgy szerettem volna megosztani a jó hírt Zalánnal... hátha egy picit büszke lenne rám, örülne velem/értem, hogy megcsináltam, véghezvittem. De nem... még nem... mert hiszem, hogy rosszul sülne el, ha én keresném. Így még mindig várom, hogy Ő keressen, hogyha már nincs haraggal felém. Addig pedig reménykedek tovább... Na meg igyekszek továbbra is kitartani. Sajna majd csak holnap derül ki, hogy pontosan mikor is vehetem át a diplomám, de ez már némiképp részletkérdés. A lényeg, hogy végre megkapom az oklevelem, és nem is olyan soká már dolgozhatok is a szakmámban. - Remélem büszke leszel rám, megcsináltam! :'(
2018.03.09.-ei feljegyzésem:
Nem alszok mostanában túl jól. Némiképp tűkön ülök... szeretnék Zalánnal találkozni, beszélgetni, hogy elmondhassak neki mindent... És sajnos a szívfájdalmam is megvan még mindig, és valószínű, nem is fog elmúlni...
"Bevallom, az utóbbi napokban nem tartom magam túl jól. Elviselhetetlen a hiánya... Az életemet adnám azért, hogy belenézhessek mélyen a szemébe, és kifejezhessem, elmondhassam, mennyire nagyon, komolyan, őszintén megbántam azt sok szörnyűséget, amit vele tettem. Nem tudom kellően szavakkal kifejezni, mennyire nagyon, őszintén sajnálom!
Úgy szeretném, ha megismerné a mostani énemet. Biztos, hogy meglepné, hiszen nem ilyennek ismert meg. Egy elkallódott lélek voltam, aki mindent halogatott, nem mert nagyobbakat lépni, stb-stb... Jelenleg igyekszek nem elhalasztani, halogatni semmit se, megyek előre, és ezáltal elképesztően sok mindent elértem az utóbbi hetekben, hónapokban. Bár sok mindenben megváltoztam, ettől függetlenül azok a tulajdonságaim mind megvannak, amik miatt anno belém szeretett...
Elismerem, tudom, hogy rettentő sokat ártottam neki, nagyon sokat bántottam is és végezetül nagyon magamra haragítottam. De tényleg ennyi év, - míg együtt voltunk, amiben azért voltak csodás történések is, - mindössze ennyit érne, mintha meg sem történt volna?! Tényleg ennyire sikerült megutáltatnom magam azzal az emberrel, aki az életét adta volna értem, és akinek én voltam a "pingvinje"?! Még mindig annyira, de annyira dühös vagyok magamra azért, mert mindent tönkretettem és ezáltal elveszítettem azt, akit mindennél jobban szeretek, és elértem azt, hogy akinek én voltam a nagy szerelme, egyáltalán, egy kicsit se legyen kíváncsi már rám..." :'(
...
Na, ma beszéltem telefonon a tanulmányi ügyintézőmmel, és előreláthatóan április elején megkaphatom a diplomám. Sajna biztossá csak akkor válik az időpont, ha megkapom a hivatalos értesítőt róla, szóval várjak türelemmel és reménykedjek, hogy minden jól alakul. Hm... várni és reménykedni. Egyik sem új keletű, mindkét főnévi igenevet gyakorlom már egy jó ideje: várom, hogy keressen a szeretett férfi, és reménykedek, megbocsát, és engedi, hogy helyrehozzak mindent, boldoggá tehessem, és szerethessem.
...
2018.03.14.-ei feljegyzésem
"Ma ismét láttalak. Igaz, mindösszesen csak egy pillanatra, de örültem neki, hiszen a látottak alapján úgy tűnt, jól vagy.
Még mindig szorít a mellkasom, fáj, hogy mennyit ártottam neked, és hogy elveszítettelek... Már eljutottam arra a pontra, hogy csak azt szeretném, hogy boldog légy. Mindenem feláldoznám, ha ez lenne az ára.
Mélységesen, tiszta szívből, őszintén szeretlek, örökké!"
2018.03.15.-16.-ai feljegyzésem:
Az elmúlt két nap fantasztikus, maradandó emlékeket alkotott, persze nagyrészt a saját érdememből. 😊
"Eddig ugyebár nem nagyon cselekedtem, baromi passzív voltam, egyedül mindenhez képtelennek, szép magyarra lefordítva, töketlennek éreztem magam. Én, aki egy kis nyuszi muszi, szerencsétlen, életképtelen, és még sorolhatnám, elhatároztam, ha törik, ha szakad, elmegyek egy koncertre. Nem kevés agytorna, nagy bátorság, kis baráti segítség, na meg némi szerencse összegéből ezt aztán véghez is vittem. Büszke vagyok magamra. Nem csak azért, mert tök egyedül elmentem egy full idegen helyre egy csodálatos előadást megnézni/meghallgatni, - amit amúgy egy életen át bántam volna, ha nem mentem volna el, - de végre ténylegesen is ledöntöttem a korlátaimat, és végre szabadabban élek." 😊
...
2018.03.18.-ai feljegyzésem:
"Ma 3 hónapja, hogy a Szerelmem kisétált az ajtómon, és meglehet, örökre. De még mindig reménykedek, hogy hátha egyszer megbocsát, és engedi, hogy helyrehozzak mindent. Őrültnek tűnhetek, de ha tudod, hogy Ő az igazi, akkor tudod, és nem szabad meghátrálnod, feladnod. Igenis ki kell tartanod!"
"A szerelmem az enyém, és annak adom, akinek akarom, akkor is, ha nem viszonozza. Persze nagyszerű lenne, ha viszonzásra lelne, de ha nem, az se baj: türelmes vagyok. Nem adom fel, tovább ásom magam alatt a gödröt, mert tudom, hogy a mélyén víz van: éltető víz."
"Nem tagadom, nagyon rosszul viselem, hogy nem tudok róla szinte semmit 3 hónapja, és az sem épp könnyebb, hogy Ő sem keres. De hiszem, hogy még mindig várnom kell. Várnom, hogy Ő keressen, ha már lelkileg Ő is helyrerázódott. Ismerem, tudom, hogy idő kell neki, hogy azt a tömérdek sok szörnyűséget, amit ki kellett állnia, némiképp feldolgozza, és hogy megnyugodjon a lelke. És csak remélni tudom, hogy nem zárja le végleg a velem íródott eddigi történetét, és a jót nem feledi, ahogy engem se."
"A világon senki sem tökéletes, én meg végképp nem. De úgy szeretem Őt, ahogy más nem tudná, és végül is csak ez számít. Vele van esélyem másra, valami jobbra, és ezt nem hagyom elveszni."
"Nem tudok mást mondani, csak azt: veled szeretném leélni az életemet! Még ha őrültségnek hangzik is. (...) De még soha életemben nem voltam semmiben ilyen biztos. De ha esélyt adnál nekem, nekünk, egész hátralévő életemben igyekeznék bebizonyítani, hogy jól döntöttél! Szeretlek! És nemcsak azért, amilyen vagy, hanem azért is, amilyennek a közös jövőt látom Veled."
2018.03.20.-ai feljegyzésem:
"Ma rábukkantam egy tanulságos cikkre. Nemcsak azért éreztem okítónak, mert nagyon jó tanácsok vannak benne, hogy "hogyan élesszük újjá a szerelmet a párkapcsolatunkban", hanem mert az olvasottak ismételten, nyomatékosan tudatosították bennem, hogy mennyi mindenben hibáztam, és mennyi mindent rettentő rosszul csináltam. Ezt a cikket mindenképp szeretném megosztani az olvasóimmal is, hátha valakinek még idejében érkezik a segítség, hogy elkerülje "véget":
"Emlékek"
"(...) mi volt az oka, amiért anno beleszerettél a társadba?"
Én annyira el voltam foglalva a saját, általam generált gondjaimmal, hogy minden jóról megfeledkeztem. Bár teljesen nem felejtettem el, hogy anno miért is szerettem bele Zalánba, de valamiért ez az emlék is elkerült az agyam egy elzárt területére, és helyette csak örökösen akadékoskodtam, kötekedtem, semmi nem felelt meg.
"Ismerd meg újra a társad"
"Beszélgessetek újra..."
Régebben sokat beszélgettünk. Az élet nagy filozofikus kérdéseitől kezdve minden hülyeségről tudtunk nagyokat diskurálni. Viszont az idő múlásával nem csak hogy ezek eltünedeztek, de szinte semmi másról nem tudtam beszélni, csak az önmagam gerjesztett hülyeségekről, a párkapcsolati problémákról.
"Tedd fel magadnak a következő kérdéseket!"
"Milyen volt a kapcsolatotok eleje? Mi vonzott a másikban? Milyen érzések töltöttek el, amikor vele voltál?"
A cikk szerint az lenne a cél, hogy visszaemlékezzünk ezekre a jó érzésekre, hogy újra életre keltsük magunkban. Mivel "ha a jó érzésekre koncentrálsz, akkor ezt fogod áramoltatni és ezt a légkört teremted meg köztetek is." Hm... habár én felidéztem anno többször ezeket magamban, viszont csak keseregtem, hogy már alig valami volt meg köztünk a kezdetekből. Ebből aztán konstans ezen pörögtem, puffogtam, és ezáltal fokozatosan egyre jobban megmérgeztem az addig még relatíve jó légkört. Nem nyavalyogni kellett volna, hanem cselekedni, hogy minden jó legyen, és észre kellett volna venni a jót is, ami megadatott, illetve nem mindig csak a "félig üres poharat" látni, és ezen viaskodni.
"Ne csak hallgass, figyelj is rá"
Igyekeztem figyelni rá, viszont a leglényegesebbre nem figyeltem: hogy mit művelek vele és a kapcsolatukkal. A régebbi emailes eszmecseréinkben ugyebár megírta, hogy mit kellene nekem tennem, hogy a kapcsolatunk kijöjjön a pöcegödörből és tudjon végre fejlődni, növekedni, viszont én - ahogy többször említettem is már a blogban - agyhalott voltam. Nem vettem észre, és nem is tettem meg a leírtakból majdhogynem semmit se. Nagyon nem jól figyeltem rá... ☹
"Érintsd meg"
"Figyeld meg, hogy mennyit érintkeztek a pároddal."
Némiképp megfigyeltem, és feltűnt, hogy egyre ritkábban történtek simogatások, ölelések, stb., de ahogy minden másban, ebben is csak keseregni tudtam... Nem tettem ellene, csak hisztiztem. Közben a nemtetszésem átment gusztustalan patáliázásba, amivel csak azt értem el, hogy még jobban elhidegültünk egymástól.
"Ne késlekedj"
Na puff... Asszem már késő. Későn eszméltem fel, mi mindent rosszul, nagyon rosszul csináltam. És igen, én csak a kifogásokat kerestem. Zalánra hárítottam majdnem mindent. Tipikusan a "más szemében a szálkát is megláttam, a sajátomban a gerendát viszont nem". Jóformán ujjal mutogattam, Ő rá hárítottam a felelősséget. Pedig ketten voltunk a kapcsolatban. Kettőnknek kellett volna tenni érte. Nem várni kellett volna egymásra, hanem ténylegesen igenis mindkettőnknek oda kellett volna tennie magát. Szerencsétlenem egyedül nem tudott csodát tenni, és szinte kiszipolyoztam minden erejét, továbbá még mindezek mellett folyton-folyvást bántottam is. Le kellett volna vetkőzni a gőgöt, az egot, és elő kellet volna hívnom a mélyen megbúvó, elfeledett érzéseket, és feltétel nélkül ki kellett volna mutatnom.
"Ne add át a hatalmat a negatív képzelgéseidnek"
Már késő. Megtettem. Engem csak a saját negatív gondolataim, félelmeim uraltak.
A szívemig hatolt a következő pár sor a cikkből:
"Talán nem hiszed, de az, amit a fejedben hiszel, az a valóságod. Nem is lehet ez másképp és ennek okát felesleges a másikra kenni, mert, ha benned nem lett volna eleve ott a csírája, akkor a másik a tetteivel nem tudja öntözni, felerősíteni."
Ezen nincs mit boncolgatni, minden szó igaz.
"Minden magot mi ültetünk el az életben és mi is keltjük ki, a társaink csak megmutatják, hogy mit alkottunk. Menj vissza magadban ahhoz a ponthoz, amikor valamiért elkezdtél negatívan gondolkodni kettőtökről vagy a társadról. Keresd meg, hol, mikor és miért kapcsolt be egy félelmed, amit aztán felnagyítottál. Ha megvan, kezdj el gyomlálni és gyógyítani első sorban magadban."
Megtettem. Sajnos nem a még meglévő kapcsolatunk alatt jött ez a felismerés, de már tudom, mi miért történt, megtaláltam a problémák forrását. Az elmúlt hónapokban aztán neki is álltam rendesen "gyomlálni és gyógyítani", és úgy hiszem, sikerült is. Bár még mai napig is tanul magáról és a hibáiból az ember, és még mindig képes fejlődni, de ahogy februárban írtam, a legfontosabbat már elértem: legyőztem önmagam.
"Emlékezz arra, hogy mi mindent kaptál már ettől a kapcsolattól"
Emlékezni emlékeztem, a baj mindössze annyi, hogy csak szakítás után... Itt újból a "félig üres poharat" említeném. Nekem az lebegett a szemem előtt, minden más szépet, jót, pozitív érzelmet, történést, egyebeket kizártam, és nem is voltam képes meglátni.
"Amikor a hiányosságaitok helyett a jó dolgokra koncentrálsz, akkor megengeded, hogy ebből még többet átéljetek."
Én nem arra koncentráltam, és ezért aztán nem is engedtem, hogy legyen több jó. ☹
"Egy olyan emberrel sokkal jobb együtt lenni, aki kiegyensúlyozott, akiből a szeretet sugárzik, mint azzal, aki csak zsörtölődik, hibáztat és a sérelmeket hánytorgatja fel."
Kezdetben, - ha nem is teljesen, - némiképp kiegyensúlyozottabb voltam, áradt belőlem a szeretet is, csakhogy az idő múlásával ez az énem eltűnt, és szóról szóra azt csináltam, mint, amit a cikk ír: zsörtölődtem, hibáztattam és a sérelmeket hánytorgattam fel.
Ezt az energiát az örömre, a vidámságra, a gyengédségre és a melegségre kellett volna áldoznom...
"A bizalom benned kezdődik és benned is ér véget"
"A bizalom az egyik legfontosabb dolog két ember között..."
Már ezt is tudom. A bizalmatlanságomon elég sokáig rágódtam, és végül szembesültem vele, hogy e téren is mennyire helytelenül működtem. A legszomorúbb, hogy nem csak Zalánba nem voltam képes teljes mértékben megbízni és ezáltal magamhoz nem is tudtam közel engedni, de jobban belegondolva, még önmagamban sem bíztam meg. Így aztán, hogy jómagam nem volt stabil lábakon, nem is tudtunk mire építkezni. A saját korlátaimat, falaimat nem voltam képes ledönteni... Ez már nincs így. Mióta önmagamat legyőztem, teljesen máshogy látok már mindent, mint eddig, és végre bízok magamban is.
"Ne a tökéletességet keresd a partneredben"
Mikor megismertem Zalánt, elfogadtam Őt, hiszen azért lettem szerelmes belé, amilyen. Sajnos az idő múlásával erről szintén megfeledkeztem, majd értelmetlen elvárásokat szültem. Belegondolva nem megváltoztatni akartam, csupán az örökös nemtetszésen túl nem láttam, és ezért állandóan csak kötekedtem.
"Amikor a másik mellett igazán önmagunk lehetünk, akkor érezzük igazán, hogy a másik a hibáinkkal együtt is lát, de pontosan így szeret minket. Ez a legfelemelőbb és legnagyobb szeretet és szabadság egyben."
Emlékszem, kezdetben még Zalán meg is jegyezte, hogy mennyire szeret, mennyire boldog és szabad mellettem. Kapcsolatunk elején mindkettőnk szabad volt, hiszen egyikőnk sem akarta megváltoztatni a másikat, viszont idővel én nem figyeltem rá őszintén, és helyette azt akartam látni, ami a fejemben alkottam róla. Egy idióta voltam. Soha nem változtatnám meg, hiszen pont azért szeretem, amilyen.
"Fogom csak a fejem, mekkora agyatlan barom voltam. Rettentően bánom az egészet."
2018.03.21.-ei feljegyzésem:
Ha már a költészet világnapja...
Szép Ernő: Add a kezed
"Add a kezed mert beborúlt,
Add a kezed mert fú a szél,
Add a kezed mert este lesz.
Add a kezed mert reszketek,
Add a kezed mert szédülök,
Add a kezed összerogyok.
Add a kezed mert álmodok,
Add a kezed mert itt vagyok,
Add a kezed mert meghalok."
2018.03.24.-ei feljegyzésem:
"Este kiültem a teraszomra, és csak néztem meredten az eget. Visszaemlékeztem, milyen jó volt, mikor együtt ültünk ott, és órákig csak beszélgettünk. Leírhatatlan érzés, mennyire könnyed volt akkor minden. Mindkettőnk békére, megnyugvásra, szeretetre lelt a másikban. Ohh... miért hagytam eltűnni, elfeledni mindezt?! Miért nem becsültem meg?! Hihetetlen, mennyire eszeveszett, félkegyelmű, házsártos liba lettem... Idővel elzártam az emlékeket, az érzéseket, és ezáltal tönkretettem mindent. Egyszerűen ki kellett volna nyitnom a szemem és vele együtt a szívemet is.
Még mindig rettentően hiányzik. Soha nem fog elmúlni vagy akár csak enyhülni a szerelmem iránta. - A szívem örökké a Tiéd!"
2018.03.27.-ei feljegyzésem:
"Ma reggel gyönyörűségesre ébredtem... Az egyik szokásos kitekert alvópózomban aludtam. A kezeim eléggé lehetetlen helyzetben, többnyire a takaró alatt pihennek. Viszont most az egyik kezem kívül esett a takarómon, közvetlenül az ágy szélén, lazán behajlított ujjakkal terült ki. A teraszajtóm résnyire nyitva volt, ahol a tavaszi nap hajnali sugara óvatosan bekúszott hozzám. Bár már ébredeztem, még békésen szenderegtem tovább. Abban a világomban voltam, ahol nincsenek gondok és mindennaposak a csodák. Majd egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a nap a szokottól erősebben sütött be és melegítette a testem: valaki belépett az ajtómon. Gondoltam, "áh, csak álom, hiszen ki jönne hozzám hajnalok hajnalán?" A szememet csukva tartottam, és könnyedén szálltam alá vissza az álmok birodalmába. De egyszer csak valaki óvatosan az ujjait becsúsztatta a lazán összezárt tenyeremhez, és megfogta a kezem. Millió közül is felismerem ennek a kéznek az érintését, bőrének a tapintását... Zalán... Csak feküdtem tovább, élvezve a pillanatot. Hittem, ez csak is álom lehet... Féltem kinyitni a szemem, helyette inkább csak még jobban összeszorítottam a szemhéjam, nehogy elszálljon, elvesszen az álomkép. Igyekeztem még tovább kiélvezni a pillanatot. Viszont egyszer csak lágyan megszorította a kezem, és szólítgatni kezdett... "Hát mégse álom lenne... visszatért talán?" - gondoltam magamban. Félve nyitottam szemeim... és ott állt az ágyam mellett a kezemet fogva, akiért az életemet adnám: a Szerelmem. A gyönyörű, kék szemeivel mosolyogva engem nézett. Csodás ébredés volt. Minden reggel így szeretnék ébredni az életem végéig. Visszamosolyogtam rá, majd ismét lehunytam a szemem. Az arcomon könny csordult a boldogságtól. Féltem, olyan szép ez a pillanat, hogy csak illúzió lehet... Majd újból kinyitottam a szemem... Már nem volt ott. Szomorúan pásztáztam a tekintetemmel a szobámban, és csalódottan konstatáltam: az ajtóm zárva, Zalán sehol.... Csak egy álom volt... Egy pillanatra mégis mintha valóság lett volna... A kezét még mindig érzem a kezemben. - Oh, bárcsak..." :'(
"Melletted akarok felébredni reggelente, esténként téged akarlak látni a vacsoraasztal másik oldalán. Veled akarom megosztani a napjaim minden apró részletét, és hallani akarom a te napjaid részleteit is. Veled akarok nevetni, azt akarom, hogy amikor elalszom, te legyél a karomban. Mert te nem csak az egyik múltbéli Szerelmem vagy. Te voltál a legjobb barátom, a jobbik felem, és nem tudom elképzelni, hogy ezt újra feladjam."
2018.03.29.-ei feljegyzésem:
"Ma megkaptam az értesítést: jövőhéttől már hivatalosan is diplomás emberke leszek. Végre a kezemben tarthatom majd az oklevelem, és elkezdhetem a nagybetűs Életem. Meló ügyben is már telefonáltam, a helyem hál' ég még megvan, és nagyon-nagyon várnak. 😊 Nem lesz egyszerű helytállni, mivel elég nehéz, bonyolult és felelősségteljes hivatást választottam. Különös izgatottsági érzés vesz körül, de furcsamód a kellemesebbik értelemben. Régebben ilyen helyzetben már rég pánikoltam volna, most meg szinte alig várom, hogy belevághassak. Érdekes... még magamat is képes vagyok meglepni." 😊
Vissza a Kezdőlapra.
"Egy megrázó pillanat. Egy megrázó pillanat olyan változásokat indít el, amelyek hatását lehetetlen előre látni. Egyes részecskék összeütköznek, és így még közelebb kerülnek egymáshoz. Mások elsodródnak ismeretlen, izgalmas irányokba, és ott érnek földet, ahol a legkevésbé várnák. Szóval ezekben a pillanatokban éppen, éppen ez a legfontosabb. Nem tudjuk befolyásolni őket és a hatásukat, bármennyire is szeretnénk. Hagynunk kell, hogy a sodródó részecskék végre célba érjenek. És várnunk... a következő ütközésig."
- Fogadom c. film