Mindennapjaim a szakítás óta - december, január, február
Ebben a fejezetben nem csak azt taglalom, hogy hogyan is telnek a mindennapjaim azóta, hogy már nincs velem Zalán, hanem hogy a történtekből mi mindenre eszméltem fel, és hogy az eltelt idő óta milyen fejlődésen mentem keresztül.
Kissé kusza lehet ez a fejezet, de igyekeztem minden fontosabb tényezőt megemlíteni benne: a lényegesebbnek vélt eseményeket, a gondolataimat és az érzelmeim hullámzását egyaránt. Lényegében, hogy honnan indultam és hova jutottam.
A szakítás előzménye: az utolsó nagyobb hullámvölgy
Sajnos a kapcsolatunk alatt többször elengedtük már egymás kezét. Sokszor elhangzott az a bizonyos szó: "vége". De mi újra és újra próbáltuk menteni a kapcsolatunkat, mivel túlságosan is sokat jelentettünk egymásnak.
Legtöbb esetben hamar megbékéltünk, és rájöttünk, "a közös élet többet ér, mint kockáztatni a különválást." Igyekeztünk kitartani egymás mellett, hiszen egy megfoghatatlan kapocs volt köztünk. Egyikünk se érzett még így senki iránt, mint ahogy egymás iránt. Ha ideges volt valamelyikünk, a másik egy ölelésével le tudta csitítani a haragját. Mikor összekaptunk, volt egy sajátos békülési módunk: összeérintettük a homlokunkat, nem mondtunk egymásnak semmit se, mégis mindkettőnk érezte a másik sajnálatát. Megnyugodtunk, és éreztük, összetartozunk. Az a szerelem, ami köztünk volt, nagyon különleges, nem mindennapi volt...
Visszagondolva rájöttem, az újbóli nekiindulásaink miért nem sikerültek.
Én mindig is túlságosan magamba zárkóztam, nem engedtem magamhoz igazán közel Zalánt több téren, ami miatt már önmagában folytonos feszültség volt köztünk. Ha a saját tulajdon párodat nem engeded magadhoz közel, akkor alapjaimban rengeted meg a kapcsolatotokat. Hiába igyekeztük orvosolni a kialakult problémákat, miattam sosem volt biztos alapokra építve semmi sem. Ráadásként ott volt az öntudatlanul kialakult személyem is még, aki fuldokolt a gondjaiban, és egyre mélyebben megzuhant. Egyre jobban elnyomott a depresszióm, és végül tönkretettem mindent...
Az utolsó ilyen újrakezdés előtt ígértem neki több dolgot is. Alapelveim egyike, hogy soha nem szegem meg az ígéretem. Ebből adódóan nem ígérek semmi olyat, amiről tudom, hogy nem tudnám betartani vagy épp a személyemmel összeegyeztethetetlen. Bár a tőlem telhető legjobb módon törekszem mindig a szavamat betartani, sajnos a legutolsó Zalánnak tett ígéretem esetén nem sült el jól a dolog. Amiket akkor mondtam, ígértem neki, nem hazugság volt, vagy nem is épp "mézes-madzagnak" szántam, őszintén gondoltam, amit... Komolyan igyekeztem tartani is a szavam, de a gond az volt, hogy közben magamat nem stabilizáltam. A saját problémáimat nem küzdöttem le, és nem tudtam tartani a "fogadalmam" úgy, hogy közben darabjaimra hullottam...
Újbóli nekiindulástól számítva egy ideig jól megvoltunk. Haladtunk előre, fejlődtünk. Bár voltak gondok, veszekedések, mindkettőnk igyekezett... azonban ahogy írtam is, az alapok nem voltak kellően megépítve miattam. Így egyik probléma sem lett igazán megoldva, grátiszként még sokasodtak is a gondok, azontúl a nyomorom kiölte belőlem mindazt, amiért én én voltam...
(A vétkeimről az Életem Szerelme című fejezetben is lehet olvasni.)
A szakítás
Előtte való szombaton a semmiből olyan mértékben kifordultam önmagamból, hogy az félelmetes. A történteket még magam se igazán értem, és őszintén szólva, csak foszlányokra emlékszek, mivel mintha az agyam kikapcsolt volna. Nem tudom, miért mondtam, amiket. Mintha nem is én lettem volna. Semmi olyat nem lehetett bennem felfedezni, ami anno én voltam, sőt, a legszörnyűbb, még embernek se mondanám magam. Egy gusztustalan, gerinctelen féregként viselkedtem.
Olyan csúnyán bántam vele, hogy arra nincsenek szavak... és még rosszabb, hogy hiába figyelmeztetett, hogy kezdi átlépni a tűréshatárát, én csak toltam tovább az agyament kirohanásom. A történtekre semmi sem lehet mentség. Nem szépítem, egy meggondolatlan fasz voltam. Saját magamat ütöttem ki akkor a ringből, az volt végül az utolsó lökés. Azzal a tettemmel tettem fel végleg az i-re a pontot...
Két napra rá, hétfőn átjött hozzám. Már akkor láttam rajta, hogy valami nem stimm. Rideg volt, a szokásosnál is jobban távolságtartóbb. Próbált beszélni, de én még mindig "agyhalott" voltam. Bár már nem olyan gusztustalanul, mint szombaton, de csak toltam tovább a tébolyom. Értetlenül viselkedtem, ott, akkor nem is gondoltam bele, mit is műveltem/művelek vele. Megtörten ült a kanapén, és látszódott, elfogyott az ereje... nem bírja tovább...
Abban a pillanatban, mikor kimondta, "vége", mintha jéghideg vízzel öntöttek volna nyakon... rádöbbentem: elbasztam.
(És hogy miért csak akkor döbbensz rá arra, hogy mekkora barom voltál, mikor már késő?! Passz... Hogy idióta lennék? Nem kérdés... Szánalmas?! Talált.)
Próbáltam menteni a helyzetet, szégyenletesen, szánalmasan könyörögtem, hogy ne hagyjon el, de mindhiába, látszódott rajta, Ő elszánt.
Elmondta még, hogy nem tart rossz embernek, csak már nem hiszi, hogy tudnánk jól működni. Majd jött a következő nagyobb döfés. A következőket mondta: "már csak árnyéka vagy önmagadnak". Hatalmasat ütöttek a szavai, a szívemig hatolt, de belátom, minden szó igaz volt. Már nem az a valaki voltam, akibe beleszeretett. Ez a mondat volt az, ami végül elindította bennem az egész felismerési folyamatot... (Erről az Életem Szerelme fejezetben is írtam.)
Remegtem, görcseim voltak, minden bajom volt... ilyen fájdalmat még soha nem éreztem. Szinte megsemmisültem... Elkezdtem apró darabjaimra széthullani...
A végleges összeomlás szélén, még utoljára kértem tőle, hogy öleljen meg... Megtette... Hosszabban megölelt... én zokogásban törtem ki... Abban a pillanatban Ő nem volt rideg, éreztem benne még szeretetet... még próbált nyugtatni is... Egyik részről kellemes volt, másik részről viszont szívet tépő... Végül elengedett a karjai szorításából... kilépett a teraszra, majd maga után becsukta az ajtót...
Én utána mentem, és megtörten, a teraszról néztem végig, hogy egyre távolodik... hogy kimegy a kapun, beszáll az autóba, majd elhajt... Vissza se nézett... elment...
Végem volt... szétestem... csak sírtam, és sírtam... Nem akartam tovább élni... Nem lehet szavakkal kifejezni, mit is éreztem... Úgy éreztem, beledöglök... és őszintén?!... bele is döglöttem. Ott, abban a pillanatban, én tényleg meghaltam. Megszűntem létezni. Minden porcikám fájdalmasan nehéz lett. Képtelennek éreztem magam még lélegezni is... Az életed kilátástalan, és az egyetlen, aki eddig életben tartott, aki számított az utóbbi időben, épp most hagyott el...
Tehetetlenül feküdtem az ágyon... az öngyilkosságon kezdtem gondolkodni... Csak feküdtem, és zokogtam... A maradék erőmmel elkezdtem búcsúlevet írni egy füzetbe, mert nem akartam elintézetlenül hagyni dolgokat...
Késő este facebookon írtam a legjobb barátomnak, Bojtornak... kértem tőle, hogy ha bármi történne velem, tegyen meg nekem néhány dolgot még utoljára. Többek között rábíztam a búcsúlevelem, és kértem, hogy kérjen bocsánatot a nevemben mindenkitől, de legfőképpen Zalántól... Végezetül köszönetet mondtam neki: "Köszönök neked mindent! A legkedvesebb ember vagy, akit volt szerencsém megismerni, és örülök, hogy az életem részese voltál, és hogy a barátomnak tudhattalak."
Zokogva feküdtem tovább... úgy éreztem, kezd elhagyni az élet...
Majd csörgött a telefonom... Bojtor hívott. Kétségbeesetten kérdezte, hogy "miért írtam, amit?"... Elnézést kértem tőle, majd mondtam neki, nem hittem, hogy még olvassa az üzenetem, mivel elég késő volt... ő csak kérdezősködött tovább: "mi történt?"... majd kifakadtam... önkívületi állapotban zokogtam... elmeséltem, mennyire ostoba voltam, milyen csúnyán bántam Zalánnal, és elveszítettem emiatt... Próbált nyugtatni, vigasztalni, de vigasztalhatatlanul csak sírtam tovább: "Az életem jelentéktelen. Ő volt a Mindenem, és elveszítettem... Elbasztam, tudom..."
Semmitérőnek éreztem magam és tehetetlennek...
Bojtor próbált lelket önteni belém... Kérte, tartsak ki, ne hagyjam el magam, ne csináljak semmi hülyeséget... mondta, hogy holnap feljön hozzám, addig is próbáljam tartani magam.
Reményvesztetten kérdeztem tőle: "meddig, meddig tartsak ki?".
Bojtor válasza: "ameddig azt nem mondom, hogy jó".
Megígértette velem, hogy nem csinálok semmi ostobaságot... majd elköszönt.
Én csak mereven, szinte élettelenül feküdtem tovább...
Gyengének, fáradtnak éreztem magam, de mikor lehunytam a szemem, képtelen voltam elaludni. Végül a kimerültségtől el tudtam bóbiskolni... Többször, összeszorult szívvel, zokogva felriadtam... levegőért kapkodtam, sírva üvöltöttem... a kínok kínját éltem át...
Csak feküdni bírtam és sírni...
Szakítás után, másnap még szánalmasan esdekeltem írásban Zalánnak, de hiába kértem bocsánatot, hiába volt minden megbánásom, sajnos az írásommal csak még inkább feldühítettem, azonkívül semmit sem értem el vele... Ő lezárta...
Annyira tehetetlen voltam, hogy elkeseredésemben felhívtam egy ingyenesen hívható "lelkisegély" szolgálatot. Különösebben segítséget nem kaptam, de újabb tapasztalattal gazdagodtam. Már rosszul indult az egész: másodjára vették csak fel a telefont. Aztán szembesültem vele, hogy mennyire nem kezelik jól a krízisben lévő személyeket. Konkrétan semmi lényegi segítséget nem kaptam, mi több, a "segítő fél" elég hamar lerázott azzal, hogy "rakja rendbe magát", majd megköszönte hívásom, elköszönt, és rám nyomta a telefont úgy, hogy még az elköszönésemet sem várta meg... hm...
Napokig nem ettem, nem tudtam kikelni az ágyból, szinte folyamatosan csak zokogtam. Minden bajom volt... lelkileg és testileg egyúttal megtörtem...
Gondolom sokan ismerik a gyász fázisait: a tagadás, a düh, az alkudozás, a depresszió, az elfogadás. Gyakorlatilag én is ezen a folyamaton kezdtem végig haladni.
"A gyász az a reakció, amit valakinek az elvesztése vált ki. Gyászolni szinte bármit meglehet, de a legerőteljesebb érzelmeket a hozzánk közel álló szeretteink halála váltja ki. A reakció természetes, hisz szeretetünk, ragaszkodásunk tárgyát veszítjük el... A gyászoló leggyakrabban öt fázison megy át, amíg képes lesz feldolgozni a gyászt:"
Forrás:
https://filantropikum.com/a-gyasz-ot-szakasza/
Bár hála ég, nem a legrosszabb értelemben veszítettem el Zalánt, de én úgy éltem meg hiányát.
(Élesen egyik szakaszt sem lehet elhatárolni, átfedések lehetnek.)
1. Tagadás és izoláció: "A gyászolók ilyenkor érzelmileg bénultnak és kiüresedettnek érzik magukat, de jellemző rendkívül sok érzelem feltörése is. A elutasítás nemcsak az első stádiumban, hanem később, a feldolgozás folyamán is előfordulhat. Ez jó esetben időleges védekezési módszer, amit a helyzet részleges elfogadása vált fel."
Én szakítás után még heteken keresztül éjszakánként sírva felriadtam, vagy reggel fuldokolva, pánikolva ébredtem... levert a víz, gyomorgörcsöm volt, a mellkasom szorított... pánik, rémület, nyugtalanság, és minden más hasonló érzelem tört fel belőlem...
2. Harag: "Az érzelmek feltörését düh, harag és mánia követi. A gyászoló a felelősöket keresi. Előfordulhat az is, hogy magukat hibáztatják, ilyenkor bűntudat is gyötri őket. A legkülönbözőbb érzelmi állapotok váltogatják egymást: a megkönnyebbülés, harag, szomorúság, félelem, bűntudat, depresszió, stb. Sok esetben testi tünetek is előfordulhatnak: étvágytalanság, álmatlanság, gyengeség, szédülés, mellkasi és emésztési problémák."
Én magamra voltam és még némiképp vagyok is dühös, megjegyzem, okkal. A bűntudatom jogos, hiszen én csesztem el.
3. Alkudozás: "A gyászoló az első fázisban, ha nem volt képes szembenézni a veszteséggel... a harmadik szakaszban egyfajta egyezségre próbál jutni, ami talán késlelteti az elkerülhetetlent. Ilyenkor mindenféle kérdések merülnek fel. (Mi lett volna, ha...?) Ezek mögöttes szándéka, hogy megvédjék a gyászolót a fájdalmas valóságtól."
Ha előbb felgyúl a lámpa az agyamban, illetve annak helyén, akkor elkerülhető lett volna mindez. És ez nem csak önmegnyugtatás a valóság előkerüléséért, ez a fájdalmas igazság.
Próbáltam "alkudozni" Zalánnal, de mindhiába volt fáradozásom...
4. Depresszió: "Ebben a szakaszban már a tudatos emlékezés dominál, és előkerülnek a szép emlékek is. Csökken a gyász tüneteinek intenzitása, erősödik a racionális elfogadás... A fázis akkor sikeres, ha a gyászoló képes elfogadni az elválást."
Kudarcot vallottam... elbuktam minden téren: mind az eredménytelen rimánkodásaimmal, mind az egész kapcsolatunk terén. Még jobban depresszióba estem. Nem akartam senkivel se találkozni, semmit se csinálni, csak sírtam és sírtam. Felidéztem mindent... nem csak a jó, hanem a rossz emlékeket is. Azóta nem telik el nap, hogy ne elemezném az egész együtt töltött időnk. Ebből adódóan jöttem rá megannyi tényezőre, amit aztán írásba öntöttem.
5. Elfogadás: "Abban a pillanatban, amikor a veszteség már nem köti le a gyászoló minden pillanatát, megkezdődhet egy, a világhoz és önmagához fűződő új viszonynak a kialakítása. Ebben a szakasznak a gyászoló emlékeiben tovább él a múlt, de képes a normális életvitelre. Ismét tud örülni az élet szépségeinek, vannak életcéljai és tervei azok megvalósítására. A gyászolók egy része lelkiekben gyengének, sebezhetőnek érezheti magát az öt szakasz után, míg mások megerősödve, számos tapasztalattal felvértezve zárják le a gyászt."
Az öngyilkosságot végül a legjobb barátomnak köszönhetően nem tettem meg. Bojtor mellettem volt, segített tovább élnem, és ezért hálás vagyok neki.
Nehéz volt, de elfogadtam. Elfogadtam, hogy annak a kapcsolatnak vége, ami köztünk volt. Őszintén szólva már belátom, annak vége kellett, hogy legyen, hiszen nem működött jól.
Na de most jön a "DE"...
Bár legutóbb elég nyomatékosan kijelentette, hogy "vége; és nem hajlandó visszatáncolni", én még reménykedem, mert hiszem, tudom, hogy tudna jól működni a kapcsolatunk.
Aprólékosan végig rágtam szinte mindent. A fejemben újra végig mentem a kapcsolatunkon, hogy megtudjam, hol, miért lett elrontva a dolog. Végül rájöttem: miattam. Azzal, hogy rájöttem a problémák forrására, egyúttal vele párhuzamosan folyamatosan megláttam a megoldást is.
Így hát elhatároztam, hogy rendbe teszem az életemet és önmagamat is, hogy visszaszerezhessem a párom. Lehet, hogy szánalmasan reménykedek, de hiszem, hogy az, ami kettőnk között volt, nem tűnhetett el csak úgy. Valahol, mélyen még megvannak az érzések, és tudom, hogy újból fel lehet éleszteni a tüzet. Tudom, hogy csodás közös jövőnk lehetne. Ahogy azt is tudom, hogy mit kell tennem végre valahára, hogy minden tökéletes legyen kettőnk között.
Tisztában vagyok vele, hogy semmi sem lehet mentség vétkeimre, de azt mindenki elhiheti, rettentően megbántam, és egy életen át azon leszek, hogy helyre hozzak mindent!
"Az őszinte bűnbánathoz elengedhetetlen, hogy az ember, amennyire lehet, jóvátegye a bűnét."
De ne szaladjunk ennyire előre. Ez a felismerés 2 hónapnyi elmélkedésem eredménye. Az eltelt idő alatt nem tellett el nap, perc, hogy ne elemeztem volna minden múltbéli tettemet. Egészen gyerekkoromig visszanyúltam az emlékeimbe, hogy lássam, mi miért történt. A gondolataim szüntelenül cikáztak. Folyton-folyvást minden szemszögből a kapcsolatunkat is boncolgattam, majd megállás nélkül sorra jöttek a felismerések és mellette a megoldások. Hogy könnyebben össze tudjam rakni a dolgokat, elkezdtem írni. A blogom részben azért született meg, hogy rendezhessem a gondolataim, hogy tisztán láthassak. (Formálisan 2018.01.13-án indítottam a gondolataim áradását.)
Az utam
1. hét - 2017.12.18.-12.24.
Az első hét volt a legbrutálisabb. Ilyen fájdalmat, kétségbeesést, reménytelenséget, - és még sorolhatnám, - még soha nem éreztem, pedig már volt néhány mélypontom...
Már az első 24 órában rájöttem nagyon sok mindenre.
Őszinte embernek tartom magam, nem hazudok, és ezt el is várom másoktól. Az egyik legnagyobb felismerésem volt, hogy bár én propagálom legjobban az őszinteséget, mégis átvitt értelemben szemen köptem saját magam. Hazudtam, mégpedig önmagamnak legfőként. Elnyomtam magamban a Zalán iránt érzett szerelmem, és nem is engedtem áramolni, így, mikor valaki megkérdezte tőlem, hogy szeretem-e, azt mondtam: "nem tudom". Ez nagyon nem volt igaz. Olyan is előfordult, hogy veszekedéseink alkalmán egymástól kérdezgettük - nem túl szépen -, hogy "miért van egyikünk a másikkal, ha ennyire szar minden?" (Azt leszögezném, hogy olyankor mindkettőnknek elgurult a gyógyszere, alapjáraton ilyen balgaságok nem mentek az agyunkra.) Na de visszakanyarodva... Én a kérdésre azt válaszoltam régebben, hogy "mert nem akarom ezt az egész párkapcsolati tortúrát elölről kezdeni egy másik pasival." Nem szépítem, ez egy fasz válasz volt a javából. Természetesen ennek is minden szava hazugság volt. Nem tudom, ez mire volt jó. Talán, ahogy írtam is, féltem szeretni, mert, ha szeretsz valakit, akkor egyúttal sebezhetővé is válsz. Vagy csak nem hittem, hogy méltó lehetek az Ő szeretetére. Gőzöm sincs. Szívem szerint rohadt nagy pofont adnék az akkori magamnak, az tuti. Annyira bezárkóztam, hogy még önmagam elől is elzártam a saját érzéseimet. Csak az örökös aggódást, a problémák általi nyomást, a frusztrációt éreztem... annyira "lefoglalt" a saját nyomorom, hogy a szeretetet, a szerelmet, és minden más pozitív érzelmet kirekesztettem. Viszont a szakítás hatására létrejövő mérhetetlen fájdalom kiengedte a szellemet a palackból. Éreztem... éreztem, hogy mennyire szeretem... és ezzel csak még jobban fájt az egész. Miért csak most vagyok képes kimondani/leírni, hogy szeretem?! Miért?!... Egy selejtes hülye vagyok... annyira, de annyira bánom...
...
Kétségbeesetten szenvedtem tovább... Bojtor sem tudta már, mi tévő legyen, hiába igyekezett segíteni, mérhetetlenül reményvesztett voltam... Felmerült bennünk, hogy be kellene mennem a pszichiátriára... A kórház honlapján találtam egy telefonszámot, ami pont a hasonló krízisben lévő embereknek tüntettek fel végső segítség gyanánt. Tárcsáztam a számot, majd a következő fogadott: "a hívott számon előfizető nem kapcsolható"... nem tudom kifejezni, mit is éreztem ekkor...
A 3. nap tudtam végre kitápászkodni az ágyból...
Az egész lakóteremet kiragasztgattam a következő felirattal: "PSSZT!" Ezzel az volt a célom, hogy akárhányszor, mikor ránézek egy ilyen cetlire, tudjam, hogy tudnom kell hallgatni. Nem kell mindent kimondani, amit gondolok vagy ami épp kifakadna belőlem, hiszen csak bánthatom vele az embereket. Beismerem, sokat kötekedtem, és sokszor elég gusztustalan stílusban. Ha befogtam volna a szám, nem akadékoskodtam volna feleslegesen, vagy legalább megválogattam volna a szavaim, a stílusom, akkor a veszekedéseink nagyja máris megelőzhető lett volna. Utólag már milyen egyszerűnek tűnik az egész, ha nincs az agyad helyén füst.
...
Természetesen már a legelején szembesültem a problémák fő forrásával is: a depressziós énemmel. Ráébredtem arra is, hogy miattam nem tudtunk jól működni. Ez a tudat csak egyre inkább tudatosította bennem azt, hogy ha magamat képes vagyok legyőzni, helyrehozni, akkor azzal megszűnne minden, a kapcsolatunk sikerességét hátráltató akadály.
* Ha valakit érdekelne, egy kis ismertetés a depresszióhoz:
"A depressziós ember intenzív szomorúságot él át, ürességet érez, nem tud örülni az élet apró örömeinek sem. Gyakran szorong vagy ingerült. Rendszeres sírásrohamai vannak. Nagyon nehezére esik elkezdeni bármilyen tevékenységet. Ez megnehezíti vagy lehetetlenné teszi a munkavégzést is. Egyre több időt tölt fekvéssel, a mozgás nagy erőfeszítést kíván tőle. Beszéde halk, vontatott. A pozitív dolgokat hajlamos lekicsinyelni, míg a kellemetleneket felnagyítani. Negatív automatikus gondolatok jutnak folyton az eszükbe, pl. "nekem soha semmi se sikerül". Önmagáról rossz véleménnyel van, és mindenért magát okolja. A koncentrálóképessége drámaian leesik. Úgy gondolja, ez az állapot végleges és megváltoztathatatlan, vagy csak romlani fog. Ez a reménytelenség viszi az öngyilkosság gondolatáig."
...
Írtam magamnak egy (amolyan) önsegítő füzetet, bízva benne, hogy ha visszajönne hozzám Zalán, akkor soha többet még véletlenül se kövessek el még csak hasonló hibákat se, mint amikkel bántottam Őt és tönkretettem a kapcsolatunkat.
A füzet tartalma a következő:
- Mosolyogj rá mindig, hisz Ő a legjobb dolog az életedben!
- Ha mérges is vagy rá valamiért, lélegezz egy mélyet, számolj háromig, és máris rájössz, felesleges veszekedést kezdeményezni! Inkább menj oda hozzá, és öleld meg!
- Ne legyél kötekedő, problémázó, erőszakos, hisz ez is felesleges!
- Beszéld meg vele a gondokat, mikor nyugi van!
- Becsüld meg! Értékeld!
- Ne legyél olyan, mint anyád! SOHA! Légy kedves! (Hogy várhatod el, hogy kedves legyen veled, ha te sem vagy az vele?!)
- Az Ő családja az övé! Ne szólj bele, hogyan rendezik a dolgaikat! Légy rá büszke, hogy Ő egy támogató családból származik!
- Adj neki nagyobb teret!
- Dicsérd! Bármi kis apróságot is dicsérd!
- Hallgasd meg az Ő nézeteit!
- SOHA ne bántsd! Hisz nem érdemli meg!
- Ne beszélj vele csúnyán, bunkón!
- Ha valamit elrontott, ne torkolld le! Higgadtan mondd el neki, mi a baj!
- Figyelj rá, ne csak a szavaira!
- Feleslegesen nem kell mondani semmi olyat, amivel bántanád!
- Minden nap öleld és puszild meg! Még akkor is, ha morci vagy!
- Ne minősítsd! (Tudod te, hogy nagyon okos, ezért, ha elborul az agyad, akkor csak lélegezz mélyeket!)
- A legfontosabb: szeresd! És mutasd is ki az érzéseidet! Ha nem is mondod neki, mennyire szereted, mindenképp mutasd neki, hogy Ő a Mindened!
...
Karácsony közeledtével Bojtor elrángatott vásárolni. Jól esett egy kicsit kimozdulnom, mit ne mondjak...
Az első hét végére aztán már teljesen felgyúlt a fény. (Erről az Életem Szerelme című fejezetben is lehet olvasni.)
...
Eljött a Karácsony... A "szeretet ünnepe"... na ez még inkább kikészített... Semmi kedvem, idegzetem nem volt ünnepelni, hiszen nem volt miért... Semmilyen díszt vagy karácsonyi egyéb csecsebecsét nem vettem elő... Évek óta mindig egy pici műfenyőt szoktunk Zalánnal feldíszíteni... azt még anno közösen vásároltuk... belefacsarodott volna a szívem, ha azt kellett volna nézegetnem...
...
Azt szokták mondani, "a baj csőstül jön". Mennyire igaz... Nem elég, hogy a párom elhagyott, kilátástalanná vált az egész életem, de még a nagymamám és egy közeli családbarát is kórházba került.
Szenteste, az egyik kedves ismerősömre, aki a családom közeli barátja, a földön fekve találtunk rá a házában... stroke-ot kapott. Mentőt hívtunk, miegyéb... úgy tűnt, még időben érkezett a segítség. Hozzátartozói nincsenek, egyedül mi ránk számíthatott mindig... Rá két napra, 26-án a nagymamámat kellett kórházba szállíttatni. Deréktól lefelé lebénult. Mint utólag kiderült, az egyik háti csigolyája begyulladt, ami össze is roppant, na meg a csigolya begyullasztotta a környező idegeket, ami következményesen a bénulást okozta... Később a nagymamám a kórházi ápolás során hirtelen rosszul lett, újra kellett éleszteni... A barátunk a legtöbb esetben önkívületi állapotban feküdt a kórházi ágyában, nem volt tiszta már a tudata. Mindketten elég rossz állapotba kerültek, egyikük sem volt képes az önálló életvitelre már.
(Ezt az egészet próbáld egyszerre feldolgozni...)
A két beteget heteken keresztül szinte naponta látogattam anyámmal és férjével együtt a nem épp szomszédos városban lévő kórházban. Mellette családostul ügyeket intéztünk mindkettőjüknek (szociális otthon, házkörüli teendők, stb.). Ezt a részét nem is feltétlen taglalnám, hisz különösebb relevanciája nincs a párkapcsolatomra vagy a fejlődésemre nézve, mindössze jobban megnehezítette az egész helyzetem.
2. hét - 2017.12.25.-12.31.
Karácsony másnapját apámmal és a családjával töltöttem. Apámnak nagyvonalakban színt vallottam. Összetörten elmondtam a lényeget: én rontottam el. Azután, még heteken át, akárhányszor találkoztam apámmal és/vagy a feleségével, vagy telefonon beszéltem velük, megkérdezték, hogy vagyok. Én mindig könnybe lábadt szemmel, őszintén közöltem: "szarul".
...
Eljött a Szilveszter... Különösebben semmihez nem volt humorom, bulizni meg végképp nem... Bojtor meghívott magukhoz, hogy még se egyedül legyek. Összekapartam magam, és egy kétliteres sörrel a hónom alatt elmentem hozzájuk. A sört egyedül én iszogattam, aminek eredményeként folyamatosan törtek fel bennem az érzelmek, majd kipukkadt a lufi: összeroskadva bőgtem...
Eredendően nagyon nehezemre esik a fájdalmamat (akár testi, akár lelki) kimutatnom mások előtt, mégis Szilveszter estéjén öten hallgatták végig lelki gyötrődésem, ahogy zokogva meséltem... és be kell valljam, jót tett a lelkemnek. Újabb konklúzió: ha olyanoknak mutatod ki érzelmeidet, akik őszintén figyelnek rád, törődnek veled, akkor teljesen más perspektívával leszel az eddigi életszemléletedről. Rájöttem, a továbbiakban nem szabad elfojtanom érzelmeimet, hiszen azzal a környezetemnek és magamnak egyaránt ártok csak. (Erről részletesebben az Én című fejezetben írtam.)
Már nem akartam leplezni az érzéseimet. Illuminált állapotomban aztán meg tényleg minden beindult... mintha egy érzelmi hullámvasútra ültem volna fel... Felszínre tört az őszinte, mély sajnálat is. Nem csak az egész helyzetet kezdtem sajnálni, vagy amit összességében műveltem Zalánnal, hanem a családtagjainak is szerettem volna kifejezni szánakozásom, hiszen szinte biztosra vettem, hogy közvetetten nekik is ártottam.
Éjfél után nem sokkal írtam Zalán húgának egy hosszabb levelet. (Azt azért leszögezném, hogy alkoholos befolyásoltság alatt a tudatomnál vagyok, mindössze sokkal bátrabb vagyok, meg ahogy az ábra is mutatja, sokkal nyíltabb.) Mindenekelőtt elnézést kértem írásomért, majd jeleztem, hogy semmi rosszat vagy kellemetlenséget nem szeretnék az egészből. Végképp nem szeretnék senkiben rossz szájízt hagyni vagy különösebb bonyodalmat kezdeményezni. Megkértem, hogy az irományom maradjon kettőnk között, majd a lényegre tértem. Levelem elsődleges célja, hogy bocsánatot kérjek: "Sajnálom, hogy a Zalánnak gondot, fájdalmat okoztam, és ezáltal esetleg Neked/Nektek is!"... elismertem, hogy hibáztam, és őszintén megbántam mindent. Kértem, ne vegye tolakodásnak levelem, pusztán szerettem volna kiírni magamból azt, ami a szívemet nyomja! Búcsúzásként boldog új évet és minden létező jót kívántam Neki(k)!
Másnap válaszolt levelemre. Kifejtette, hogy a kapcsolat, ami köztünk volt, szerinte elég érdekes volt, már amennyire ő látta/hallotta. Ami feltűnt neki, hogy úgy beszéltünk egymással, mint kb. két haver, legalábbis amennyire ő hallotta. Véleménye szerint az volt még a legszomorúbb, hogy egyikőnk sem nyitott a másik felé... (A "nyitási" részt máig nem értem igazán, hogy mire mondta.)
Nem kicsit meglepett a válasza... Kellett kis idő mire rájöttem, miért gondolhatja, amit. Zalánnal mi nemigen engedtünk különösebb betekintést a kapcsolatunkba, ez tény. Egyikőnk se az a fajta, aki mások előtt könnyen mutatná ki valós érzéseit. Ez sajnos a mi szegénységünk, de őszintén mondom, nem csak haveri kapcsolat volt köztünk... Érzékenyen érintett a véleménye, hiszen ezek szerint még a boldogságunkat sem láthatta igazán senki. Ez elszomorított... Tény, hogy az utóbbi időben sokat gyilkoltuk egymást, de hogy az egész kapcsolat csak haveri lett volna?! Ez fájt... Tudom, mi volt köztünk, és az nem haveri volt... Sajnálom ezt az egészet!
Szilveszter este, a szerzett átmeneti bátorságom okán írtam Zalánnak egy kis újévi köszöntőt. Ámbár elég dühös lett rám legutóbbi írásaim miatt, mikor visszakönyörögni igyekeztem magam a kegyeibe, úgy gondoltam, kedveskedhetek neki egy szép idézettel mindennemű hátsószándék nélkül, és talán ezzel nem idegesítem fel:
"Szilveszter alkalmából nem kívánok egyebet, csendes lépteid kísérje szeretet! Költözzön szívedbe béke, lelkedbe nyugalom, légy boldog a következő 365 napon! Boldog Új Évet!"
Válasza a következő volt:
"Köszi! Ne haragudj, nemigen tudok ilyen verset, de Neked is boldog új évet!"
Egyszerű, tömör, lényegre törő... Nem is értem mit vártam, hiszen elege lett belőlem... de attól még nem tagadom, örültem volna valami "többnek"...
JANUÁR
Újév első napján Bojtor párjával, Dórival leveleztem. Mivel ő is tanúja volt a kifakadásomnak Szilveszter este, megköszöntem, hogy meghallgattak, és hogy próbáltak segíteni. Ő mondta, hogy "ne vicceljek már, én érzem csak könnyebbnek magam, ha elmondom, amit érzek"... Tény, hogy jól esett, jobban lettem, de aznap úgy éreztem, előröl indult az egész. Megint mélységesen megzuhantam... Na de nem akartam tovább feleslegesen nyavalyogni neki.
Erre Dóri a következőket írta:
"Nem felesleges! Minél jobban kiadod, annál jobban könnyebbülsz meg. Igen, nagyon ijesztő elölről kezdeni, de ez az élet rendje. Mikor meglesz a megfelelő társ, akkor nem kell elölről kezdeni, csak építkezni kell rá. Minden félelmetes lesz, de fent meg van írva a sorsod. Ennek most meg kellett történnie."
Én legfőképpen azért gondoltam feleslegesnek sopánkodásom, mert úgy éreztem, jobb nemigen lesz a helyzetem, másrészt pedig úgy véltem, nem hisznek nekem abban, hogy én rontottam el a kapcsolatot és hogy igenis lenne még jövőnk. De megértettem nézőpontjukat, hiszen pont előtte jegyezte meg Zalán húga, hogy szerinte mennyire "haveri" volt a kapcsolatunk. Tehát nehéz úgy látnia bárkinek a teljes képet, hogy senki sem látta igazán mi is zajlott kettőnk között.
Majd a következőket írtam:
"Csak szeretném, ha tudnátok, hogy ok nélkül nem mondanám, hogy lenne jövőnk még. Hogy igenis én rontottam el... Én nem tudtam igazán magamhoz közel engedni, mert mindig kitaláltam valami kifogást... Mellette el tudom képzelni a jövőm, nekem Ő a megfelelő társ... Ennyire mazochista nem vagyok. Képes lennék felfogni, ha nem lenne miért küzdenem, hogy ha nem lenne értelme már... de ez nincs így. Nagyon csúnyán bántam vele, és egyszerűen besokallt. Átvettem anyám stílusát, holott megfogadtam, soha nem akarok olyan lenni, mint ő... A helytelen stíluson kívül még a legnagyobb hibát ott követtem el, hogy nem mutattam ki Zalánnak az érzéseimet... Talán, mert féltem, hogy fájna... de ebből adódóan is egy hatalmas pofont kaptam az élettől. Pont, hogy úgy lett mérhetetlen fájdalmam, hogy próbáltam óvni magam az érzésektől. De már ezt se vagyok hajlandó tovább művelni. Rájöttem, felesleges, hiszen, ha nem mutatom ki szeretetemet, azzal is csak kárt okozok. Minden nap azon lennék, hogy kimutassam neki, mennyire szeretem."
Dóri:
"Azt csak te tudhatod, hogy milyen volt a kapcsolatod. De az nagyon jó, hogy látod, min akarsz változtatni. A különlét előnye az, hogy magadat megismered, és megtalálod a hibáidat. Ez a kapcsolat már nem a te kezedben van. Zalánon múlik minden. Ha ő is magába száll és hiányzol neki, akkor lépni fog. De neked türelmesnek kell lenned. Nem szabad most ráakaszkodnod. Várd meg míg ő keres. Biztos vagyok benne, hogy előbb utóbb valami történni fog. Fent meg van írva neked ki az igazi. Örülök, ha úgy érzed, hogy ő megfelelő. De ha esetleg nem lesz már Zalánnal semmi, akkor is sokat tanultál abból, hogy most mit rontottál el. Azzal, hogy ha esetleg beszélsz Zalánnal, ne várj csodát. Mert nem tudhatod, hogy ő most mit gondol és mit érez."
Én:
"Ha kell, egy életen át várok rá. Nekem ő a nagy Ő! Őszintén, tiszta szívből, az életemnél is jobban szeretem! Semmiképp nem szeretnék most ráakaszkodni. Várok, hátha keres majd, és remélem, fog is! Azt mondta még mikor elment, hogy nem tart rossz embernek, csak nem hiszi, hogy tudnánk jól működni. De már tudom, hogy miért nem működtünk jól, ezért mondom biztosra, hogy már menne. Okultam, egy életre megtanultam. Csak félek, hogy abban az időben, míg én várok, hogy jelentkezzen, Ő csak szignózza magában, hogy soha többet nem akar velem lenni... holott azokat a dolgokat, amiket nektek mondtam, Ő még nem is tudja."
Aztán küldtem Dórinak két idézetet, amit anno Zalánnal írtunk egymásnak. (A Kedves szavak című fejezetben olvashatók - Idézet 1#) Szerettem volna, hogy ha csak egy icipicit is, de lássa, milyen volt a kapcsolatunk.
Dóri:
"Jaj, te lány. Ez tényleg két nagyon szép idézet. Kifejező. Bízom benne, hogy ezeket a dolgokat el tudod majd neki is mondani, mert akkor megnyugszik a lelked. Ő pedig eldönti, hogy veled vagy nélküled akarja folytatni. Jó, hogy rájöttél erre a sok dologra. Most már rajta áll a dolog, hogy ad-e még egy esélyt. Addig pedig neked ki kell tartanod. És ha nem lesz a válasza, akkor pedig meg kell tanulnod tovább lépni. Erős lány vagy, csak nem hiszed el magadról. A fiúk is ott állnak melletted. Ne zárkózz be! Nem szabad! 😊 Csak előre kell menni, és semmi butaságot ne csinálj kérlek!"
A szavai nagyon lelkesítőek voltak számomra, ezért is szerettem volna mindenképp megosztani a kedves olvasókkal. És ezúton szeretném megköszönni neki a kedves szavait. Nagyon sokat jelentett! Hálásan köszönöm! 😊
Ekkor jött a lökés: elhatároztam, rendbe teszem magam és az életem.
"Az élet döntések sorozata. Azonban, minden alkalommal, amikor vízválasztóhoz érkezünk, hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni, és kijelenteni, a Sors akarta így. Pedig az egyetlen ember, aki meghatározhatja az utunkat, az mi, magunk vagyunk. Dönthetünk úgy, hogy elengedjük a múltat, és előre nézünk. Dönthetünk arról, hogy megéljük a fájdalmat, majd magunkba nézünk és erőre kapunk, mert ez a mi életünk. Csakis a miénk. Az élet mindig felajánl egy másik esélyt a holnapban."
Mivel az agyam alapból olyan, mint egy expresszvonat, - túl sokat gondolkodok, - ezért nem okozott túl nagy kihívást még megzuhanva se, hogy egyszerre elemezzem az életem és a kapcsolatom minden aspektusát, és mellette megterveznem önmagam és az életem helyrehozását.
Fokozatosan elkezdtem összefoltozni magam... felálltam, és elindultam... Nagyon nem volt könnyű, de minden nap motivált a tudat, hogy így lehet esélyem visszakapnom a Szerelmem.
"Nincs esélyünk megnyerni a harcot, ha nincs miért küzdenünk."
Mivel úgy ment el Zalán, hogy majd később keres még, hogy elvigye a cuccait tőlem, stb., ezért tudtam, valamikor jelentkezni fog... és hittem, hogy ha egyszer felkeres, látnia kell, megerősödtem, összeszedtem magam. Tudtam, hogy vele kapcsolatban semmi mást nem tehetek, mindössze várnom kell.
Nagyon apránként kezdett visszatérni belém az élet.
Viszont azzal, hogy szabályosan darabokra törtem, megláttam a lehetőséget abban, hogy újjáépítsem önmagam.
"A rombolás áldás, mert ez az egyetlen út az újjászületéshez." - Ízek, imák, szerelmek
Első nagyobb lépésem az volt, hogy az újév első hetében kitakarítottam a lakóterem, elmosogattam a már penészes edényeket, kimostam a szennyeseimet, vasaltam, stb... lényegében a környezetemet kicsit helyrepofoztam. Elég keservesen, de összeszedtem magam, és kimostam Zalán ruháit is, majd szépen összehajtogattam és betettem a szekrénybe.
2018.01.03.-ai feljegyzésem:
"Nem telik el perc, hogy ne gondolnék rá... éjszakánként néha felriadok, a szívem hevesen kalapál, alig kapok levegőt, szorít a mellkasom... a hiánya elviselhetetlen..."
2018.01.04.-ei feljegyzésem:
"Amióta egyedül vagyok, minden reggel gyomorgörcsre ébredek, és elgondolkodok, van-e értelme kikelnem az ágyból. Majd nagy nehezen összeszedem minden maradék erőm, és próbálok előre tekinteni. Rugdosom magam, hogy menjek tovább, ne álljak meg, tartsak ki... Megteszem... tovább élek, egyengetem az utam. Azt szokták mondani, az idő minden sebet begyógyít, idővel elmúlik a fájdalom. Ez?! Soha! Lehet, hogy jobb és könnyebb lesz, de ez az érzés sosem fog elmúlni nyomtalanul. Senki iránt nem éreztem még így, és senki nem volt rám olyan hatással, mint Ő."
Gyanítottam, hogy nem lesz könnyű menet az egész, ezért egy lelkesebb pillanatomba feljegyeztem egy kis segítséget magamnak az "útra", ami talán másoknak is segíthet majd.
Küzdj az álmaidért!
"Amikor elhagy a párod, minden összeomlik körülötted, de talán még kegyetlenebb, ha az a valaki hagy el, akit mindennél jobban szeretsz, az Életed Szerelme. Se életcélod, se életerőd nincs, és csak a romokat látod magad körül. Úgy érzed, mindennek vége. Ami önmagában igaz is, hisz vége valaminek... az addigi életednek. Egy pillanatra állj meg, és nyisd ki végre a szemed! Nézz körbe magad körül... lásd, hogy mennyi mindened van, és becsüld is meg! Nem szabad feladni! Ki kell tartanod! Muszáj! Csak találj egy kis kapaszkodót, ami segít a fejedet fent tartani a mocsár felett. Legyen akár csak az, hogy érezhesd a bőrödön a tavaszi napsütést, vagy megnézhesd a várva várt filmed premierjét, vagy hogy a családtagjaidnak ne okozz fájdalmat, vagy akár mint az én esetemben, hogy újra megfoghasd a Szerelmed kezét úgy, mint a párja. "Álmok nélkül nem lehet élni." Ha a célod kitűzted, akkor túl vagy a nehezebb részén, hisz már van miért küzdened, ami nagyon fontos. És hogy hogyan harcolj?! Arra rá fogsz jönni magadtól. Első lépésben rakd magad rendbe! Picit kapcsolódj ki! Keress valamit, ami örömforrást jelent számodra! Menj ki a nagyvilágba, keresd fel a barátaidat! Csak szép lassan, ne akarj mindent azonnal! Ha hirtelen, kapkodva próbálsz a "felszínen maradni", akkor csak jobban elmerülsz. Pusztán kis lépésekben haladj! Minden nap nagy küzdelem lesz, de hidd el, lesznek pici pontok, amik segítenek. Olyan erők indulnak meg majd benned, amikről eddig nem is tudtál. Mikor egyedül elérsz apró kis dolgokat, az hatalmas lökést képes adni a továbbiakhoz. Bár még mindig bent vagy a tenger közepén, de egy idő után úgy véled, reméled, megtaláltad a kivezető utat, ami szintén új erőt ad. Mész előre, küzdesz tovább, mert tudod, muszáj. Csak ne add fel! Nem garantálhatja senki, hogy könnyű lesz, mert nem lesz az. Sajnos közben jöhetnek akadályok, problémák, tragédiák... Amikor jönnek ezek a nagyobb hullámok, eluralkodhat rajtad ismét a kétségbeesés, és azt hiheted, már nem bírod tovább, nincs remény... de ki kell tartanod, túl kell élned, menned kell tovább és tovább... Ne add fel! Küzdj a célodért, az álmaidért!"
"Csupán egy valami választhat el az álmaidtól: a kudarctól való félelem."
- Paulo Coelho
...
Elkezdtem az életemet is rendezgetni.
Egy kis előzmény:
Ahogy már említettem más fejezetben, sajnos a nyelvvizsgám hiányzik ahhoz, hogy végre beinduljon az életem. Nyelvvizsga nélkül ugyebár a diplomámat nem kapom kézhez, anélkül pedig nem tudok a szakmámban dolgozni. Régebben állandóan halogattam az idegennyelvi kérdést. Sok esetben anyagi akadálya is volt annak, hogy nem tudtam nyelvórákat venni, illetve már belátom, mindig találtam valami plusz kifogást is, holott ketyegett az óra. Egyre közeledett a nyelvvizsga kötelezettségének határideje. Magam sem értem, miért nem léptem végre a tettek mezejére, hogy miért nem tettem szinte semmit ez ügyben. Oké, voltam nyelvtanfolyamon még 1,5 éve, de azzal semmit sem értem el. Nem tudtam elsajátítani a nyelvet, ezért nyelvvizsgát letennem esélyem se volt azzal a tudással, amivel rendelkeztem. Jóformán önmagamban csak pánikoltam, hogy "mi lesz velem?... se munkám, se pénzem, így még nyelvtanárt fogadnom sincs esélyem, közben lassan kifutok az időből"... szó szerint tétlenül csak vergődtem. Olyan reménytelennek tűnt minden. Magamba zuhantam. Mindenért kiborultam, semmi nem tetszett. Alkalmi munkákból igyekeztem fenntartani magam, mellette Zalán segített anyagilag. Ez ment közel 1,5 évig: alkalmi munkák, nyelvvizsga sehol, folytonos hárítás, állandó feszültség és veszekedések. Ez az egész kilátástalannak hitt helyzetem, a jövőképem hiánya aztán előhozta a sötét, depressziós oldalam...
"Csalódás, ha valami nem sikerül, de az a teljes kudarc, ha meg sem próbálod."
Magamnak csináltam a bajt. Ha nem halogatok, nem hárítok, nem jövök minden szar kifogással, hanem helyette végre ténylegesen cselekszek, akkor nem zuhantam volna meg, és nem is fordultam volna ki magamból... Sőt, már rég lenne állásom, stabil fizetésem... klasszisokkal kevesebb problémám lenne, és adott esetben már rég össze is költözhettünk volna Zalánnal, stb... Na puff... egy újabb felismerés. Egy idióta, barom, hülye, marha voltam...
"A halogatás a tagadás legveszélyesebb formája."
Ámde sajnos már a múltat megmásítani nem lehet, tehát "jobb híján" a jelent igyekszem
renoválni.
Jó pár telefonhívásomba, sok-sok utánajárásomba, több 100 km utazásomba és megannyi levelembe fájt, de úgy látszik, végre megtaláltam egy kiskaput a diplomám átvételéhez: nyelvvizsga kötelezettség alóli felmentéshez folyamodtam.
Eltelt azóta jó pár hét, de úgy fest, sikerül a dolog. Mindössze már csak egyetlen egy levélre várok, ami reményeim szerint arról fog szólni, hogy mikor vehetem át az oklevelem.
Mikor már úgy festett, sínen vagyok a felmentéssel, vele párhuzamosan beadtam a pályázatomat egy álláshirdetésre, ahol aztán el is fogadták a jelentkezésem. Szóval abban a pillanatban, ahogy legyőzöm a bürokrata rendszert, és formálisan meglesz minden papírom, már kezdhetek is.
Érdekességként: az állásinterjúm pont Zalán születésnapján volt. Büszke voltam magamra, és szerettem volna a jó hírt megosztani vele, de nem tettem... úgy véltem, még várnom kell...
Rájöttem arra is, hogy milyen sok erőt tudok meríteni abból, ha saját erőmből "kapargatom ki a gesztenyét". Ez az egész "önerőből elértem, amit" hatalmasat lendített az önbecsülésemen is. Eddig olyan gyengének, mindenhez képtelennek éreztem magam... most viszont ez a siker olyan erőket mozdított meg bennem, amikről ezidáig nem is tudtam. Hatalmas lökést adott a továbbiakhoz.
...
Elég sok mindent feljegyzek a naptáraimba. Fontosabb történéseket, nagyobb eseményeket, és az egészségi állapotomat is detektálom már 2011 óta. Nem olyan rég visszanéztem azokat az éveket, amiknél már együtt voltunk Zalánnal. A feljegyzések alapján aztán feltűnt pár érdekesség. Többek között, hogy amikor egészségileg nem voltam éppen jól, akkor veszekedtünk inkább.
Kis kitérés: ahogy már korábban említettem a rólam szóló fejezetben, sajnos több betegségem is van. Az egyik egy összetett hormonális betegség, a másik egy gyomor-bélrendszeri funkcionális rendellenesség. Mit ne mondjak, egyik jobb, mint a másik... Sajnos egyiket sem lehet gyógyítani, csak tünetileg kezelgetni.
Az, hogy állandóan fájdalmaim voltak, sokszor rosszul voltam, nem tettek jót a hangulatomnak se, és ez sajnos kihatott a kapcsolatomra is. Az állandó rosszullétek, fájdalmak feszülté tettek, na meg az ingadozó hormonjaim is kihatottak az idegrendszeremre. Több esetben depresszív is lettem. Zalán hiába próbált segíteni, nem tudott. Gyakran kedvetlen voltam, nem akartam semmit se csinálni. Sokszor egyáltalán nem voltam önmagam: közönyösen vagy épp idegbetegként viselkedtem. A felgyűlt feszültséget meg gyakran azon vezettem le, aki a legközelebb állt hozzám: Zalánon... Ennek sem lett volna szabad így történnie...
Jelenleg a testi panaszaim ellen is nagyon erősen igyekszek tenni. A szakítás óta többször voltam orvosnál, és úgy fest, van megoldás a problémáimra. Sajnos olyan krónikus betegségeim vannak, amik gyógyíthatatlanok, viszont megfelelő kezeléssel a tünetek enyhíthetők, karbantarthatók. Az emésztőszervi betegségemre már elég régóta szedek gyógyszert, aminek köszönhetően sokkal jobb az állapotom. A közelmúltban a hormonproblémáimra is kaptam gyógyszert. Bár a hormonbogyó csak nagyon lassan fejti ki hatását (több hónap, akár 1-1,5 év távlatában), de már vélek felfedezni javulást. Na meg mindezek mellet jobban odafigyelek az étkezésemre is, és ki merem jelenteni: jobban vagyok. Eddig sokszor kiborultam, rosszul aludtam, de már nem vagyok ingerlékeny és jobban is alszom. Ha minden jól alakul, akkor elvileg még ennél is sokkal jobban leszek idővel, és többé nem, vagy a lehető legkisebb eséllyel lesznek különösebb befolyással az idegállapotomra a betegségeim.
És miért halogattam ezt is ezidáig?! Igazság szerint jártam dokikhoz eddig is. Már 2017 májusában elindultam a doki-körutamon, csak hát tudniillik, a magyar egészségügyben hónapokat kell várni egy egyszerű vizsgálatra is. Szóval baromi lassan, de haladt a dolog. Azonban megelégeltem a csigatempót, és ha már úgy is tettre-késznek éreztem magam, a megtakarításomból felgyorsítottam a folyamatokat: felkerestem egy magánorvost. A fő problémát a panaszaim enyhítésében mostanáig az jelentette, hogy az emésztőszervi betegségem miatt nem szedhettem azt a gyógyszert, ami a hormonbajaimra segítség lett volna. Viszont a magándokival eszmecserét folytatva közösen találtunk egy tablettát, ami a lehető legjobban enyhítheti a tüneteimet, remélhetően probléma nélkül. Ámen.
2018.01.10.-ei feljegyzésem:
"Ma láttalak. Velem szemben jöttél autóval. A szívem összeszorult, mikor már távolról felismertem az autód. Vártam, hátha egy piciny mosolyt felfedezhetek az arcodon, hátha nem teljesen közömbös számodra a személyem... De nem... Mereven, csak egy semmitmondó intés... ennyi... Rettenetesen fáj. Annyira hiányzol! Annyira megbántam minden rosszat... Mérhetetlenül fáj. Napról napra belehalok. Eddig csak azért lélegeztem tovább, mert bíztam benne, reménykedtem, még van esélyem... De a mai reakciód mindent megkérdőjelez. Lehet, hogy csak én látok bele ebbe az egészbe olyat, ami nincs is, de már nem tudom mit tegyek. Szeretlek! Egyszerűen, mérhetetlenül, az életemnél is jobban!"
Nem kérdés, meginogtam. Nagyon rosszul érintett ez a "találkozás"...
A saját reakcióm aztán rádöbbentett: még nem állnék készen a találkozásra, még túl gyenge és sérült vagyok.
...
Szakítás után, hetek múltán voltam képes legelőször főzni magamra. Akkor jött az a felismerés is, hogy önmagamra nem szeretek sütni/főzni, én másoknak szeretek ételekkel kedveskedni. Aztán jött egy újabb fájdalmas szembesülés: szinte minden fellelhető alapanyagot, amiből kaját lehetne csinálni, azt közösen Zalánnal vettük... Nem volt szívem bármihez is hozzányúlni, ezért a kajámhoz szükséges hozzávalókat inkább megvásároltam. Azóta is csak nagyon kevés motyót használtam fel... Lehet naiv vagyok, de még bízok benne, hogy lesz lehetőségem a közösen vásárolt alapanyagokból kettőnknek készítenem ennivalót.
2018.01.24.-ei feljegyzésem:
"Mióta elment, nem találkoztunk, mindössze két üzenetet írtam neki azóta: egyiket szilveszter alkalmából, a másikat a születésnapjára. Nem tolakodtam, semmi személyes kiborulás, csak szimpla jóindulatú, kedves kis köszöntők voltak. Ő mindkét esetben megköszönte... Bevallom, többre számítottam, de nem akarok feltétlen erőltetni semmit. Hagyom, had ülepedjen a dolog, és közben csak remélni tudom, hogy az eltelt idő nem ellenem dolgozik majd. Félek, hogy addig, míg nem beszélünk, nem találkozunk, semmi sincs köztünk, Ő csak végleg lezárja a velem íródott fejezetet. Az ominózus szakítás napján úgy ment el, hogy a cuccait nem vitte el, mondván majd máskor... tehát valamikor jelentkezni fog... Születésnapjára mindenféle kötelezettség nélkül, pusztán kedveskedés képpen vettem neki egy kis apróságot, de még nem volt módom és nem is mertem odaadni neki. Szeretnék vele találkozni, beszélgetni, de úgy vélem, még nem állok rá készen, és nem is feltétlen nekem kellene kezdeményeznem. Ő azt mondta távozásakor, semmiképpen nem szeretné teljesen megszakítani a kapcsolatot velem. Szóval szó sincs róla, hogy semmilyen módon ne lehessünk egymás életének részesei a továbbiakban. Azt várom, hogy Ő keressen. Lehet, hogy szar ötlet, de így látom helyesnek. Ő az a fajta ember, aki eléggé megmakacsolja magát, ha úgy érzi, hogy valamit erőltetnek neki. A legjobb jelenleg, amit tehetek tehát, az a várakozás... és közben összeszedem magam, rendbe teszem az életem, és reménykedek. Remélem, hogy a sors újból összehoz minket. Remélem, megbocsát. Remélem, kárpótolhatom a sok rosszért, amit ki kellett állnia miattam/mellettem, és engedi, hogy boldoggá tegyem."
"Előfordul, hogy szavainkkal vagy tetteinkkel megbántjuk egymást. A múltat nem törölhetjük el, de bocsánatot kérhetünk, és megpróbálhatunk rossz szokásainkon változtatni."
Zalánnak írt szülinapi köszöntőm:
"Születésnapodon kívánok neked sok szépet, legyen vidám, derűs számodra az élet! Szerencse galambja mindig feléd szálljon, légy boldog sokáig ezen a világon! Nagyon boldog születésnapot kívánok!"
2018.01.26.-ei feljegyzésem:
"Benne megtaláltam azt, amit senki másban: a másik felemet. Mióta nincs velem, úgy érzem, üres vagyok... szorít a mellkasom, sokszor légszomj tör rám. Annyira elviselhetetlen a hiánya, hogy erre már szavak sincsenek."
...
"A szobaajtóm mellett még mindig fel van akasztva a köntöse... mikor elmegyek mellette, van, hogy megállok, és megsimítom... Nagyon hiányzik!"
FEBRUÁR
A február volt a magam fejlődését illetően a legproduktívabb hónap. Érzelmi hullámzás itt is volt javából, mégis ebben a hónapban értem el az egyik legnagyobb sikerem.
2018.02.03.-ai feljegyzésem:
"Még mindig nem módosítottam a facebookos adatlapomon a kapcsolati státuszom, csak elrejtettem, hogy kizárólag én lássam. Bár már a neve nem szerepel ott, csak a dátum, - mivel Ő levett engem a saját oldaláról, - nekem örökre Ő marad a párom. Nagyon nagy szónak tűnhet ez így most, és gondolom szánalmasnak is tűnök ezáltal, de én érzem, amit, és tudom, hogy ez az érzés soha nem fog elmúlni. Telhet-múlhat az idő, de azt az űrt, amit a szívemben hagyott, semmi és senki nem fogja begyógyítani igazán. Lehetek hülye, érzelgős, nevetséges, félkegyelmű, naiv vagy ami tetszik, de kizárólag én tudom, mit is jelent számomra Ő. Benne van a pakliban, hogy csak önámító vagyok, ha abban reménykedek, hogy vissza tudom kapni. De egyszerűen nélküle nem akarom elképzelni a jövőm. Én már megtaláltam a megfelelő társat számomra. Hatalmasat hibáztam több mindenben, de őszintén megbántam. Remélni tudom csak, hogy megbocsát, és még lesz esélyem nyíltan szeretni Őt.
"Nem tudom mit tartogat a jövő, de nélküle el se tudnám képzelni."
- Hosszú utazás c. film
...
Az ember küzd... lassan, de megy előre, és igyekszik kitartani, haladni tovább. Aztán mikor azt hiszed, kezdesz végre felegyenesedni, hirtelen mintha fejbe vágnának... Korábban írtam, hogy a nagymamám és a családunk egy közeli barátja is kórházi ápolásra szorult Karácsonytól kezdődően. Február elején, alig 3 nap eltéréssel mindketten feladták a harcot, és örök nyugovóra tértek. Sajnos az állapotukból adódóan várható volt, attól független mélységesen megviselt mindkettőjük halála, fájó veszteségként ért...
2018.02.09.-ei feljegyzésem:
"Még mindig nem jelentkezik... Lehet, hogy azt hiszi, nem akarok tőle már semmit, lezártam, vagy nem is tudom. Talán azért nem keres, hogy ezzel kíméljen engem és saját magát... Sokan azzal igyekeznek óvni magukat, hogy kiiktatják az életükből azokat az embereket, akik mély fájdalmat okoztak számukra."
...
"Azt mondta Zalán, mikor szakított velem, hogy "nem tart rossz embernek, csak nem hiszi, hogy tudnánk jól működni". Idővel viszont én rájöttem, miért nem működtünk jól. Már tudom, mi a megoldás, és az a rossz, hogy neki nem tudom ezt elmondani."
2018.02.10.-ei feljegyzésem:
Aznap nagyon kikészültem...
Bojtorral írogattam.
Én:
"Kiborultam, idáig bírtam... nem bírom... nem megy... fáj... Próbálsz kitartani. Egy hajszálba kapaszkodsz... de nem megy... Elveszettnek érzem magam. Üresnek. Olyan fájdalmat érzek, amit nem lehet szavakba önteni. Kegyetlen... annyira hiányzik... Kiborít a hiánya... hogy nem tudok róla semmit... hogy elveszítettem... Ahogy telik az idő, egyre reménytelenebbnek tűnik, hogy visszakaphassam, pedig csak ez tartja bennem a lelket..."
Bojtor: "...gondolom akkor nem is próbáltál neki írni."
Én:
"Nem, mert tartok a reakciójától... félek, hogy ha ráírok, akkor csak felidegesítem... de attól is félek, ha nem írok, akkor esetleg egyre jobban elfelejt..."
Bojtor:
"Egy könnyed hangvételű levél nem árthat szerintem... érdeklődsz felőle mondjuk."
Én:
"Nem merek... meg, ha szarul sül el, akkor abba belepusztulok... mondjuk nem mintha most nem..."
Ezzel a sztorival világossá vált megint csak: még mindig nem vagyok erős, stabil.
...
"Annyira haragszom magamra még mindig... képtelen vagyok megérteni, miért fordultam ki annyira magamból..."
2018.02.11.-ei feljegyzésem:
"Az elvárásaimon gondolkodtam. Miért volt annyi értelmetlen elvárásom?! Frankó kérdés... nem tudom... ha rájövök, megírom. Fogom csak a fejem... Miért akartam valakit "megváltoztatni", ha egyszerűen úgy volt jó, ahogy?! Semmit sem módosítanék rajta vagy épp várnék el olyat, ami nem Ő. Én pont azért szeretem, amilyen. Nekem úgy tökéletes, ahogy van... még a tökéletlenségeivel együtt is. 😊 A kis hülye memóriájával együtt, ami a "lényegtelen" dolgokat megjegyzi, de azt nem, amit mondjuk 5 perce mondtam neki. 😊 Azt hitte, hogy zavar a magának-való jelleme. Tévedés. Többek között pont ez vonz benne. Nem is tudom, miért, de tetszik. Talán a rejtélyesség miatt... de most csak találgatok, lényegében fogalmam sincs... Szeretem a pocakját is. Elismerem, hogy sokat buzeráltam vele, de kizárólag az egészsége miatti aggodalomból. (Édesanyja cukorbeteg, én meg túl sokat tudok a diabetesről, mint betegségről, és sok rizikótényezőt véltem felfedezni... na de mindegy is.) Nekem sosem volt bajom a súlyfeleslegével, mint látvánnyal vagy bármi hasonlóval, sőt, nekem kimondottan tetszik az alkata... De most célszerűtlen részleteznem egyesével mindent... hiszen nem tudom kiragadni konkrétan, hogy miért is szeretem... egyszerűen mindent szeretek benne, még azt is, amit agybajosan nem... 😊 Ha valaki annyira meg tud nevettetni, hogy a nevetés során egy kis idő múltán olyan leírhatatlan érzés vesz körül, amitől könnybe lábad a szemed, és szinte lebegsz, akkor érzed igazán, mennyire szereted. Velem ez sokszor megesett Zalán által... senki mással nem érzetem még így... De mi is a szerelem?! Nem az, amikor valakit pont azért szeretünk, mert nincs konkrét "miértje"?! Pont ettől szép, mert gőzöd sincs, mik az okok, csak megtörténik. Egyszerűen testileg és lelkileg egyaránt vonzódsz valakihez. Ennyi." ♥
...
A blogban, a nagyobb fejezetek közül (ezt leszámítva) a rólam szóló részt hagytam legutoljára, és nem ok nélkül. A múlton, az emlékeken elmélázva, végig gondolva mindent, még mai napig is tanul valamit az ember önmagáról.
2018.02.12.-ai feljegyzésem:
"Ahogy telik az idő, még önismeretet is tanul az ember. Rájössz megannyi dologra, amit eddig nem is gondoltál volna magadról. És azzal, hogy jobban megismered önmagad, rengeteg mindent más szemszögből látsz majd. Velem ez történt. Nemcsak a legutóbbi kapcsolatomat elemeztem ki részletesen, és ezáltal szembesültem a baklövéseimmel, de még az életszemléletemet és jövőképemet is más perspektívában látom most már. Eddig valahogy mintha csak vegetáltam volna. A problémáimon túl képtelen voltam látni. És a legrosszabb, hogy bár küzdöttem ellenük, a nagyobb lépést sosem tettem meg, helyette hagytam, hogy eluralkodjanak rajtam a gondok. Gyakorlatilag szánalmas voltam. A jelen személyem szívesen visszamenne az időben, és jól seggbe rúgná az akkori valóm. Tudom, már mindenkinek a könyökén folyik ki, de akkor a páromat sem veszítettem volna el. Sokat ártottam a közvetlen környezetemnek, főként az akkori páromnak, de még saját magamnak is. Mostanság azon vagyok, hogy mindent helyrehozzak. Az életemet próbálom sínre tenni, és úgy fest, jó úton haladok. Nemhivatalosan már van munkám, és ha megkapom végre az oklevelem, akkor már be is szállhatok a "mókuskerékbe". Kisebb segítséggel pár hét múlva elkezdem a jogosítványt is. (Igen, nekem még jogsim sincs.) A Szerelmemet illetően jelenleg pedig csak egyet tehetek: várok. Várom, hogy csillapodjanak a kedélyek, hogy megnyugodjon, és közben reménykedek, hátha valamikor a közeljövőben keresni fog majd. Nem akarok én rátelepedni, hisz tudom, azzal csak rosszat tennék. Közben reménykedek, hogy nem felejt el, és nem zárja le végleg a velem íródott eddigi történetet. Sokan azt hihetik, hülye vagyok, és azt mondhatják, tovább kellene lépnem. Hogy hülye lennék?! Egy cseppet sem tagadom. De tovább lépni?! NEM! Tudom, mi volt köztünk, és az nem múlhat el csak úgy nyomtalanul. Nem tudom kellően elmesélni, milyen is volt a kapcsolatunk, hiszen szavakba önteni nem lehetséges. Na meg nem is várhatom el bárkitől, aki kívülről látta/olvasta a kapcsolatunkat, hogy megértse, mi is volt kettőnk között. De azt elmondhatom, annyira különleges volt a kötelékünk, hogy ilyen nem lesz több soha.
Hibáztam, sokat, tudom... Remélem megbocsát!
Őrülten szeretem, az életemnél is jobban. Tudom, hogy ezt az érzést, amit iránta érzek, senki iránt nem fogom már érezni, hiszen ilyen szerelem csak egyszer adatik meg az életben."
...
"Ma havazott, és megint csak Te jutottál az eszembe... tudom, hogy szereted a hóesést... Ahogy az ablakomból néztem, milyen békésen szállingóznak a hatalmas pelyhek, én arról álmodoztam, milyen romantikus lenne egymásba karolva a hóhullásban sétálni."
2018.02.13.-ai feljegyzésem:
"Talán az egyik legnagyobb felfedezésem, a hit. Rátaláltam a hitre. Nem a megfoghatatlan, magasztos dolgokba vetett hitről beszélek, és nem is feltétlen a kapcsolatunkba vetett hitről, ami amúgy önmagában már rég megvan, hanem a legfontosabbról, az önmagamba vetett hitről. Hogy minden a helyére kerüljön, először saját magadban kell hinned. Hinned kell, hogy képes vagy rá!... Én már hiszek!" 😊
2018.02.14.-ei feljegyzésem:
"Valentin-nap... az egyik leggyűlöletesebb nap a Világon, és most nem csak a keserűség szól belőlem. Nem értem, miért csak ezen az egy napon "kötelességed" kedveskedni a Szerelmednek, és szeretni Őt. A többi nap nem számít?! Ez a nap szerintem már alapjaiban véve elcsépelt."
...
"Ma felnagyítottam a facebook-ot a gépemen, hogy így ne lássam a chat oldalsávot. Ez nem csak praktikusság szempontjából nem volt épp utolsó, hiszen így jobban látom az oldalt, de legalább nem is nézem, ki mikor van/volt elérhető... meg hogy legfőképpen Zalánt ne lássam. Annyira várom, hátha jelentkezik, hogy felzaklat, ha azt látom, aktív volt, de még sem írt. Szánalmas ez is, tudom..."
...
"Zalánnal kapcsolatunk alatt sokat írogattunk egymással, különösen egy-egy kapcsolati hullámvölgy esetén. Nekünk nagyon sokat segített, hogy több esetben írásban beszéltük meg a gondokat. Mivel mindketten elég hirtelenek tudunk lenni, így sokkal megfontoltabbak voltunk, jobban átláttuk egymás gondolatait és a sajátunkat is. Egy szó mint száz, hatékony volt... legalábbis egy kis időre mindenképp. Eddig nem volt erőm visszaolvasni ezeket a leveleket, de ma összeszedtem bátorságom, és megtettem. Ebből aztán jött az újabb övön aluli ütés, a sírás-rívás, és az újabb szorító szívfájdalom. A legutolsó hosszabb eszmecserénket olvasva felfedeztem, hogy mindvégig benne voltak Zalán írásaiban azok, amikre szakítás után rájöttem: ott volt elrejtve végig a megoldás (partnernek lenni, nem a határokat feszegetni, változtatni a viselkedésemen, ne toljam túl a faszságokat, ne puffogjak folyton, stb-stb.)... de akkor mintha se látni, se hallani nem lettem volna képes. Ő annyira próbálkozott, annyi mindent tett, de én vak voltam, gyengeelméjű, értetlen. Nem láttam a szememtől... Csak értetlenkedtem, mellette semmi nem volt elég jó, és kötözködtem. Most fogtam csak fel igazán, hogy mennyire vak és eszeveszett barom voltam, hogy mekkorát vétettem. Ha előbb "felébredek", akkor megelőzhető lett volna minden, és nem veszítem el... Miért, miért, miért? Miért voltam ennyire értetlen idióta barom állat????? Jelen személyen addig ütné a régi valóm, míg mozogni tudna... Nagyon dühös vagyok magamra..."
...
A "vörösködöm" után:
"Egy piciny vigasz talán, hogy mivel magamtól eszméltem fel a "megoldás kulcsára" ("jobb később mint soha" - szar duma...), ezért elég rendesen rögzült is. Az írások önnön magamat is legalább megerősítették: némiképp "szignóztam" magamban, hogy helyes a konklúzióm. Most már biztosan tudom, hogy nem ártanék többet Zalánnak és a kapcsolatunknak, és tuti, hogy többet nem követnék el még csak hasonló "agyatlan" baklövéseket se, és ezáltal végre minden frankón képes lenne funkcionálni a kapcsolatunkban... már, ha lesz még esélyem ugyebár... Remélem lesz!"
...
"Egyre jobban tűkön ülök. Egyre inkább el szeretném mondani ezeket Zalánnak is... de nem... még nem... még várok. Úgy érzem várnom kell, hogy mindenki igazán lenyugodjon. Szakítás másnapján még nagyon feldühítettem az esdeklésemmel... Nem akarom még úgymond piszkálni, hiszen az a célom, hogy nyugodtan végig hallgasson, és ha még indulatos felém, akkor azzal csak mindent elcseszek. Ha most, zaklatottan elkezdenék magyarázkodni és győzködni, akkor nem biztos, hogy jól sülne el a dolog. Helyette várok, és addig is stabilizálom magam. Tudom, hogy némiképp felejtenie kell a sok rosszat, és hogy ehhez idő kell... és csak remélni tudom, hogy a jót nem felejti, és hogy végleg engem se."
2018.02.15.-ei feljegyzésem:
"Őszinte, szavahihető embernek tartom magam, soha nem szegem meg az ígéretem. Ebből adódóan nem ígérek semmi olyat, amiről tudom, hogy nem tudnám betartani vagy épp a személyemmel összeegyeztethetetlen. Bár a tőlem telhető legjobb módon törekszem mindig a szavamat betartani, sajnos a legutolsó hullámvölgyünk alkalmán, a Zalánnak tett ígéretem esetén nem sült el jól a dolog. Amiket akkor mondtam, ígértem neki, nem hazugság volt, vagy nem is épp "mézes-madzagnak" szántam, őszintén gondoltam, amit... Komolyan igyekeztem tartani is a szavam, de a gond az volt, hogy közben magamat nem stabilizáltam. A saját problémáimat nem küzdöttem le, és nem tudtam tartani a "fogadalmam" úgy, hogy közben darabjaimra hullottam..."
"Valahogy mindig olyan elveszettnek éreztem magam, az utóbbi évben meg aztán pláne. Mélyen depressziós lettem. Nem láttam túl a gondjaimon, és mellette csak a problémákon ültem, tenni ellenük nem nagyon tettem. Egyetlen egy biztosabb pontba, Zalánba kapaszkodtam. Túlontúl rátelepedtem. Nem volt elég, hogy úgy viselkedtem vele, ahogy, de még ráadásul túlságosan rátámaszkodtam, ezáltal szinte megfojtottam. (02.11.-ei kérdésre, hogy "miért volt annyi értelmetlen elvárásom?", meglett a válasz:) Szerencsétlenem még azt is hihette, meg akarom változtatni. Elismerem, hogy sok felesleges, értelmetlen elvárásom volt, de azt soha nem akartam, hogy Ő megmásítsa saját magát, hisz pont azért szerettem/szeretem, amilyen. Csak a depresszión túl nem láttam, és folyton-folyvást kötekedtem... ha valamit tett, az azért nem volt jó, ha nem tett, akkor meg azért. Na meg a tipikus "félig teli vagy félig üres pohár" esete ugyancsak a pakliban volt... Én csak a félig üres poharat láttam állandóan. Nem felelt meg semmi... Egy vadbarom voltam. Amikor legutoljára hullámvölgybe került a kapcsolatunk, ezt mondtam neki: "nem tudnék nélküled élni"... Némiképp tényleg így is éreztem, hiszen egyedül gyengének éreztem magam az élethez, szörnyen életképtelen voltam... Az utóbbi 2 hónap viszont megtanított felegyenesedni és erősebb lenni. A semmi erőből egyszerűen hihetetlen, de igenis képes elindulni valami. Úgy érzem, képes vagyok már szinte bármire. Mindössze saját magamat kellett leküzdenem. Azzal, hogy megtettem, legyőztem, egyfajta felszabadító érzés vesz körül. Eddig mintha csak egy sötétített üveg mögül néztem volna a világot. Mint amikor azon görcsölsz, hogy hogyan élj, de közben elfelejtesz élni. Nem éltem, hanem vegetáltam. A jót nem vettem észre. Mélyen magamba fordultam... aztán meg ki is fordultam magamból. Szánalmas... Mondhatom ezerszer, sosem lesz elcsépelt, ez az igazság: szánalmas vagyok, vagy legalábbis voltam. Már nem azt mondanám, hogy nem tudok nélküle élni, hisz bebizonyítottam magamnak, hogy igenis lehet nélküle élni... hanem immár ezt mondanám: "nem akarok nélküled élni". Ennyi. Ilyen egyszerű."
"Eljön a nap, mikor érzed, sikerült összeszedned magad. Az életed lassacskán, de sínre kerül végre... az egészséged, ha nem is tökéletes, de sokkal jobb, mint volt. Mindezek mellett büszke vagy, mert önerőből érted el, amit, tehát minden jogod megvan rá, hogy "kihúzd magad". Az, hogy saját magad söprögetted össze a maradványaid és tetted helyre az életed, az önértékeléseden baromi nagyot tud lendíteni."
Közvetlen szakítás után kétségbeesetten esdekeltem Zalánnak, de hiába volt fáradozásom, nem tudtam meggyőzni. Már belátom, akkor és ott, nem is lett volna jó, ha visszajön hozzám. Kellett ez a baromi nagy pofon, hogy "felébredjek a kómából", és kellett ez a folyamat, hogy helyrehozzam magam.
Volt egy végső kérdése, miszerint "most ez miben lenne más, mint az eddigi újrakezdéseink?"... Erre had most feleljek: "mindenben!". Végre valahára leküzdöttem önmagam. Kimásztam abból az átkozott gödörből. Összeszedtem magam. Erősebb lettem, mint valaha. Magamtól értem el, amit, és ez hatalmas lökést adott a továbbiakhoz is. Már levettem a szemellenzőt. Képes vagyok a jót, a szépet is meglátni és értékelni. Képes vagyok önállóan élni. Az életszemléletem és a dolgokhoz való hozzáállásom is megváltozott. Immár nem az az ember vagyok, akit elhagyott, és nem is az, akit megismert. Az az ember vagyok, akibe beleszeretett (lökött, kedves, szeretetteljes), csak sokkal erősebb, tettre-készebb, optimistább, magabiztosabb, nyugodtabb, türelmesebb, életképesebb, kiegyensúlyozottabb.
Nagyon lassan indultam el a fejlődés útján, de két hónap elteltével kijelenthetem: sikerült! Közhelyes lehet, de újjászülöttem.
Szeretném bebizonyítani neki, mennyire őszintén, komolyan gondolok mindent. Szeretném, ha látná, mennyi mindent tettem, változtam, hogy valóban minden úgy legyen, ahogy azt írtam, ígértem.
...
A napközbeni legyőzhetetlen érzetem estefele alábbhagyott, és bevallom, kiborultam:
"Elkeseredve bőgtem megint... Oké, hogy azt írtam, hogy erősebb vagyok, mint valaha... ez így is van, de a szívemben lévő fájdalom nem szűnik attól még, hogy a jellemem megerősödik, hiszen a hiánya megmaradt."
"A szerelem a legboldogítóbb érzés lehet, ha beteljesedik, és a legkínzóbb, ha viszonzás nélkül marad."
"Én most kínlódok... hiszen a szerelemem beteljesületlen. Rosszul viselem a hiányát... hogy elveszítettem... és olyan mérhetetlen fájdalmat érzek még mindig, mert ártottam neki, hogy arra nincsenek szavak. Rettentően hiányzik a Szerelmem... - Bocsáss meg! Úgy hiányzol..." :'(
2018.02.16.-ai feljegyzésem:
Egy újabb érzelmi kitörés eredménye:
"Szeretlek úgy, ahogy vagy! Szeretem mindazt, ami Te vagy! Nincs olyan porcikád, amit ne szeretnék rajtad! Imádom a mellkasodon lévő kis "szőrhiányt" és a megmosolyogtató, fura lábujjaidat is! 😊 Mindent! Szétkürtölve az egész világ előtt, - vagy legalábbis a biztosan tudott egy olvasóm előtt, - szeretlek! Őrülten, gyagyásan, szánalmasan, gyerekesen, de legfőképpen őszintén... SZERETLEK!" ♥
Vissza a Kezdőlapra.