Mélypontok és a következményes hülyeségek

Sajnos volt idő, mikor már egész fiatalon eluralkodott rajtam a szeretethiány, a kétségbeesés, és az a tömérdek lelki fájdalom, ami ért. Több hülyeséget is csináltam, amikre egyáltalán nem vagyok büszke. 

Körülbelül 11 éves lehettem, mikor nem is igazán tudom pontosan milyen konkrét indíttatásból, elkezdtem gyógyszereket szedni és rá alkoholt inni. Gyakorlatilag minden, otthon talált gyógyszerből (pl. Cataflam) napi szinten bevettem jópárat, melyeket aztán alkohollal öblítettem le. Egész jó érzéssel töltött el. Jobb kedvem lett, valahogy jobban éreztem magam a bőrömben, és addig, arra a kis időre nem érdekelt semmi, megszűnt a gondterheltség. Nem tudom, hogy a cselekedetem volt a rosszabb, vagy az, hogy ebből a szüleim semmit sem vettek észre. Előfordult az is, hogy úgy mentem iskolába, hogy gyakorlatilag be voltam állva. Emlékszem, hogy egyik alkalomkor pont témazárót írtunk, de én csak ültem a dolgozat felett, egy betűt sem írtam a lapra. Nem is izgatott a dolog, leszartam. Akkor, abban a pillanatban semmi nem érdekelt, és ez felemelő érzés volt. Nem emlékszem már, meddig is tartott eme szenvedélyem, mivel sok akkori emlékem eléggé homályos. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy mikor vetettem véget ennek a hóbortomnak. Egyik délután, mikor szokásosan összeszólalkoztam anyámmal, felmenekültem a szobámba, bevettem nem kevés gyógyszer és ittam rá. Kicsivel később, mozdulatlanul, meredten a plafont nézve, a földön feküdtem. Kezemet, lábamat nehéznek éreztem, ugyanakkor a szokásos könnyedség is bekerített. De egyszer csak rám tört a félelem. Mintha húzott volna a mélység. Már nem kellemes könnyedséget éreztem, hanem rémületet. Éreztem, hogy ez már nem jó, valami baj van. Ha jól rémlik, órákig így voltam. Minden erőmet bevetve, nagyon nehezen végül sikerült feltápászkodnom. Rájöttem, ha ezt tovább folytatom, biztos, hogy nem is olyan sokára a földön fekve találnak majd rám élettelenül. Így hát összekaptam magam, és többet nem nyúltam ilyen szinten gyógyszerhez és alkoholhoz.

A másik ostobaság: tizenéves fejjel volt, hogy megvágtam magam késsel, hogy inkább a testem fájjon, mintsem a lelkem. Az ereimet is próbáltam régebben felvágni, de inkább csak karcolgatás lett a vége, nagyobb kárt nem tudtam okozni magamon. Aztán jó pár évig erről letettem, nem csináltam, köszönhetően az első páromnak. Sajnos az utóbbi időben annyira sok gondom lett, és annyira sok fájdalom ért ezáltal újfent, hogy ismét falcolni kezdtem. Találtam a testemen egy olyan területet, amiről tudtam, hogy ha ott ejtek magamon sérüléseket, akkor senki nem fogja észrevenni, így nem kell majd magyarázkodnom se. Azzal, hogy a húsomba vágtam, a lelki kínszenvedésemről eltereltem az érzetet, és némiképp elviselhetőbb lett a gyötrődésem. Az utóbbi időkben ezt nem műveltem már, igyekszem kontrollálni magam. A testem eldugott területein viszont megmaradtak a vágások nyomai, és nem is fognak eltűnni soha. Van olyan vágás, ami bár már rég beforrt, és már csak a hege látható, időnként fájdogál. 

Vissza a Kezdőlapra.