Július

Felmerülhet a kérdés az olvasóknál, hogy ha egyszer lezártam magamban a volt párommal a további történetet, akkor miért nem törlöm az ő irányába intézett érzelmi kinyilvánításokat és bármi hasonlókat. Erre a válasz egyszerű: mert valós volt, és mint semmi mást, így ezt sem fogom letagadni vagy meghazudtolni. Őrültem szerettem, és ez tényleg nem fog soha elmúlni. Viszont egyrészt, mivel lezártam, egyúttal bezártam a szívembe egy jól elrejtett helyre, másrészt ezen kijelentésemen most már némiképp módosítanék, mégpedig: ez az érzés nem fog elmúlni soha, viszont (reményeim szerint) át fog alakul, méghozzá, hogy nem őt, hanem olyasvalakit fogok így szeretni, aki viszonozza. Meg kellett tanulnom elengedni, és nem olyasvalakibe kapaszkodni, akinek én nem voltam elég jó. Ha együtt maradtunk volna vagy visszajött volna hozzám, akkor állandóan csak egy megfelelési kényszerben szenvedtünk volna meghazudtolva, elnyomva saját valós személyiségünk, hiszen bár volt megértés, elfogadás, szeretet, most már úgy érzem, valamiért sosem lehettünk igazán önmagunk. Most, hogy kitisztult a kép, már látom a részleteket is. Tartom, hogy képes lennék már úgy funkcionálni, hogy ne bántsam soha többet, viszont azóta rengeteget változtam, merthogy ez a természetes: fejlődni. Sokkal erősebb, határozottabb lettem. Leküzdve a depressziómat, hogy már nincs szemellenzőm, egyszerűen kinyílt a világ. Teljesen máshogy viszonyulok a dolgokhoz. Hülyén hangozhat, de megtanultam élni, és rájöttem, milyen jó is az. Most nem azt mondom, hogy soha nincs már nagyon szar kedvem, mert igenis van, de már tudom, hogy elmúlik. Tudom, hogy eljön a holnap, és igenis képes leszel megint mosolyogni. Csak észre kell venned a világ adta csodákat, és hagynod kell beengedni a szívedhez. 😊