Én

Meglehet, kissé kaotikusra sikeredik ez a fejezet, de megpróbálok minden fontosabb tudnivalót leírni magammal kapcsolatban, még az értelmetlen hülyeségeket is. 😊

Nem is tudom, hol kezdjem. A családom, főként az anyám miatt lettem zárkózott, bizalmatlan, önbizalomhiányos, stb. De erről majd részletesebben lejjebb írok. Nem kell agyturkásznak lennem ahhoz, hogy tudjam, miért lettem olyan, amilyen... hogy a múltbéli események mennyire befolyásolták a személyiségem fejlődését, változását.

Gyerekkoromban általában csak azt hallottam, milyen elfuserált vagyok, hogy mennyire nem viszem majd semmire, vagy hogy milyen hülyén nézek ki. Dicséretet szinte soha nem kaptam. Kamaszkorban engem sem kíméltek a hormonális változások, az arcomat számtalan mitesszer és pattanás borította el. Egy családi ebéd során anyám és az anyai nagymamám kipécéztek maguknak, és folyamatosan oltottak: "hogy nézel már ki?", "nem kéne valamit tenni a képeddel?", stb... én csak nyeltem a könnyeim, majd felpattantam az asztaltól, és megköszöntem "kedvességüket". Az apai nagymamám igyekezett segíteni, elvitt bőrgyógyászhoz. Ott kaptam krémeket, gyógyszert, amik aztán el is kezdtek hatni. A doktornő megígérte, hogy helyre tudja hozni a bőröm, csak kitartást kért, és többek között a terápia betartását és a rendszeres kontrollt. Anyám a kontrollra nem volt hajlandó pénzt áldozni, ezért megszakadt a kezelésem, és az addigi javulás is az enyészeté lett. Az egyetlen, amit akkoriban én tehettem, hogy elrejtettem az arcom. 11 éves korom óta nem tellett el nap, hogy ha mennem kellett valahova, akkor előtte ne sminkeltem volna akár egy órán keresztül, hogy a lehető legjobban elfedjem a csúnyaságaim. Sajnos mai napig megvannak a "pöttyeim". Pár éve egy gyógyíthatatlan, összetett hormonális betegséget diagnosztizáltak nálam, és mint kiderült, sajnos ez okozza többek között a bőrömön lévő elváltozásokat. Tehát tenni ellene nem sokat tudok, kezelgetem, de megszűntetni nem lehetséges a kellemetlen tüneteket.

Mivel egész életemben szinte mindig csak negatív jelzőkkel illettek, gyakorlatilag semmi önbizalmam nincs. Egy cseppet sem tartom magam jó nőnek, vonzónak meg aztán pláne nem. Ha valaki őszintén dicsért is, én vagy kinevettem, vagy csak annyit mondtam: "aha, persze". Máig nem tudom helyesen lereagálni a felém intézett kedves szavakat. Nem az illető szavának nem hiszek, hanem pusztán értetlenül állok a dolog előtt. Mivel eddig jórészt csak fikáztak, egyszerűen nem értem, hogy most ez mi, irónia vagy gúny talán?! Inkább abban nem hiszek, hogy bárkinek is tetszhetek. Anno egy pasinak, aki elvileg a közelembe próbált férkőzni, szóvá tettem az önbizalomhiányom. A fickó erre csak annyit mondott: "ne aggódj, volt már ronda barátnőm". Na puff... sokat lendített az önértékelésemen... Önbizalomhiány lévén azt is rosszul viselem, ha a középpontban vagyok, hosszasan bámulnak, vagy ha engem fényképeznek, videóznak.

Ha valaki megkérdi, mi tetszik magamon, akkor kizárólag a füleimet szoktam megemlíteni. De bevallom, az se kimondottan tetszik, hanem mindössze örülök neki, hogy nem áll el. Minden mást magamon szívem szerint átszabatnék, ezzel plasztikai sebészek álma lennék. 😊

Külsőleg amúgy tényleg semmi izgalmas, említésre méltó nincs bennem. Általában csak a hajamat szokták csodálni az emberek, minden másban kis jelentéktelen szürke kisegér vagyok. Hajam derékig érő, eredendően szögegyenes, de egy pár évvel ezelőtti dauer-bakinak köszönhetően enyhén hullámos. Színe sötétszőke, ami nyáron aranyszőkévé változik. Sajnos a bőröm nem túl szép, amit fentebb már említettem. BMI-m 20,4 és 20,8 között ugrál, szóval elvileg elhízott nem vagyok, habár lenne honnan fogynom. Sajnos derékon alul ki vagyok kerekedve, fenékből és combból lenne mit lefaragni. Öltözködési stílusomat nem tudnám kellően belőni. Kizárólag olyan ruhákat, kiegészítőket vagyok hajlandó hordani, amik tetszenek és kényelmesek. A divatot ezáltal annyira nem is követem, nekem az a fő, hogy jól érezzem magam a göncökben. Szeretem a körsálakat. Nemcsak azért hordom szívesen, mert tetszenek, hanem mert praktikusak is számomra: a bőrhibáimat jól lehet vele rejtegetni. Kedvelem a laza, mégis nőcis darabokat, ügyelve rá, hogy ne legyen közönséges. Dekoltázst nem villantok, hiszen "mellesleg" nincs is mit hangsúlyoznom. A legrövidebb szoknya vagy short, ami eddig rajtam volt, az is combközép alá ért, annál rövidebb szóba sem jöhet. Strandolások alkalmán sem nagyon mutatok magamból sok mindent. A bikinialsó gondolatától már önmagában rosszul vagyok. Ha már fürdőzés, akkor max. bikinifelsőt, alulra pedig shortot vagyok hajlandó húzni. Az egyszerű, diszkréten csipkés darabokat nagyon kedvelem. Az állatmintás holmikat messziről kerülöm, szabályosan taszítanak. Késő ősztől kora tavaszig nagyon szeretek vastag magassarkú bokacsizmában közlekedni. Számomra nagyon kényelmes, máskülönben ugyebár fel sem venném.

Sajnos a bizalom nem épp az erős oldalam, sérült, zárkózott és bizalmatlan vagyok. Estem pofára nemegyszer. Hagytak már többször cserben is. A saját családomban soha sem bízhattam meg igazán, pedig pont ott kellene a legbizalmasabb légkörnek lennie, ezért aztán elég nehezen nyílok meg bárkinek, nehezemre esik közel engednem magamhoz akárkit is. Sokszor ridegnek tűnhetek, pedig mindössze óvatos vagyok. Félve, bátortalanul tipegek csak előre. Mellém egy megértő, határozott társ szükségeltetik, aki segít "előrébb vinni". Zalán ilyen volt, és benne képes is voltam megbízni.

Zalán sajnos több esetben szóvá tette, hogy én nem bízok meg benne, de ezt Ő nagyon rosszul látta/érzékelte. Én benne bíztam meg a lehető legjobban. Lehet, hogy sok hiányosságom volt, amit nem adtam meg számára, elismerem, de ennél többet még soha nem kapott senki tőlem, mint Ő. Szerintem nem hitte el, hogy milyen "kiváltságos" helyzetben volt. Még a legjobb barátomnak, Bojtornak se mondtam el több olyan dolgot, amit neki viszont igen. De már tisztában vagyok vele, hogy változtatnom kell a bizalmi-kérdésen is, hogy ne legyen e téren se több feszültség. Tudom, hogy többet kell adnom magamból minden téren, hogy ez megvalósuljon. 

Az össz-vissz két párkapcsolatom során az egyik legnagyobb problémát a szégyellősségem okozta. Míg az első páromnál nem minden nehézség nélkül, de mégis viszonylag könnyebben sikerült pucér valómat engednem láttatni, ugyanez a legutóbbi kapcsolatomnál már nem sikerült. Bár részleteiben látta a csupasz testem, de összességében, főleg nem erősebb fényben sosem mertem megmutatni magam. Sajnos vannak testi fogyatékosságaim, melyekkel sosem békültem ki, és részben emiatt inkább a takargatásba menekültem. Fiatalabban valahogy könnyebben áthidaltam ezen problémákat, viszont felnőttfejjel sokkal nagyobb szégyenérzet alakult ki nálam. Nem hittem, hogy a "defektjeimmel" bárkinek is tetszhetek, vagy hogy egyáltalán megkívánna. Igazság szerint féltem, illetve csak a kifogásokat kerestem ebben is. Szerettem volna a páromnak a lehető legjobban tetszeni, és féltem, ha meglátja a valós külsőm, akkor nem tetszek neki, nem kíván majd, vagy a legrosszabb, megundorodik tőlem. Sajnos sosem tudtam teljesen elengedni magam szeretkezés közben sem részben emiatt. Tudom, hogy nem engedtem magamhoz közel Zalánt e téren se, és azt is tudom, hogy ez hatalmas hiba volt. Már nem akarom ezt, nem akarok félni. Nem akarom ezt ilyen formában tovább művelni. Nem szabad ennyire magamba zárkóznom. Meg kell nyílnom, mert különben ezzel is csak ártok a páromnak és magamnak egyaránt. Egy kapcsolatnak a bizalmon kellene alapulnia. Ha a saját tulajdon párodat nem engeded magadhoz közel, akkor alapjaimban rengeted meg a kapcsolatotokat.

Az érzéseimet, kiváltképp a problémáimat nem tudtam megfelelően megélni, kezelni. Részben ennek is köszönhető, hogy elhagyott a Szerelmem. Sajnos besokallt mellettem, nem bírta tovább. (Erről részletesebben az Életem Szerelme című fejezetben olvashattok.)

Sajnos volt idő, mikor már egész fiatalon eluralkodott rajtam a szeretethiány, a kétségbeesés, és az a tömérdek fájdalom, ami ért. Több hülyeséget is csináltam, amikre egyáltalán nem vagyok büszke. Ezekről egy külön fejezetben írok. (Lásd: Mélypontok és a következményes hülyeségek)

Némiképp elérhetetlen vagyok. A közelembe férkőzni nagyon nehéz, majdhogynem lehetetlen. A zárkózottságomnak, a családi hátteremen kívül, sajnos van más, sokkal tragikusabb oka is, amit külön fejezetben mesélek el. (Lásd: Életem legsötétebb foltja, 18+) (Szeretném előre figyelmeztetni az olvasókat, hogy elég megrázó emlék. Szóval itt érdemes megjegyeznem egy sablon szöveggel, hogy "a tartalom olyan elemeket tartalmaz, amelyek a nyugalom megzavarására alkalmas".)

Ezt a sztorit talán, ha két ember ismeri. Csak olyanoknak mondtam el, akikről úgy véltem, muszáj volt tisztában lenniük vele: a volt párjaim. A családom mit sem tud az egészről, és őszintén szólva nem is bánom. Már úgy se tudna bárki is tenni ellene, és csak lelkileg roppannék bele, ha nyilvánosságra kerülne az ügy. 

Sajnos részben ennek köszönhetően máig nem tudom teljesen elengedni magam szeretkezés közben. (Másik ok a testi rendellenességeim.) A történtek egy életre tönkretettek, és szinte állandóan hatással vannak rám. Sokszor egyfajta félelem, szorongás és szégyenérzet van bennem az együttlétek során. Volt már többször pánikrohamom is egy-egy aktus közben, ami nem volt épp kellemes. Ha meg örömet szereznek nekem, akkor utána általában bűntudatot érzek. (Tervezem egy pszichológus felkeresését, ha netán valaki ezen filózna.)

Rettentő sok stressz ért egész életemben, ezért törvényszerű volt, hogy a lelkemet ért sérülések a testemet is meg fogják betegíteni. Van egy kellemetlen emésztőszervi betegségem, ami szinte biztos, hogy pszichoszomatikusan alakult ki. Ha a lelked beteg, akkor a tested úgyszintén beteg lesz. Főbb panaszom, hogy szinte folyamatos hasi fájdalmaim vannak, hol jobban, hol kevésbé. (A többi tünetemet inkább nem taglalnám, de gondolom kikövetkeztethető.)

Eredendően nagyon érzelgős vagyok, bármin képes vagyok bőgni. Akár már egy cuki állatos videón is könnybe lábad a szemem. Hacsak valaki szépen néz rám, már attól könnyezek. Többször előfordult, hogy Zalán csupán kedvesen, szeretetteljesen rám nézett, nekem már ettől párás lett a tekintetem. Az érzelmeim nyilvános megélésének terén viszont eléggé debil vagyok. Példának okán körülbelül 2,5 hónapja voltunk együtt Zalánnal, mikor legelőször tudtam előtte mindössze egy picit pityeregni. Ha Zalánnal néztünk közösen egy filmet, amiről tudtam, hogy "sírós" jelenetek is vannak benne, akkor általában vagy kimentem egy rövid időre a szobából azoknál a részeknél, vagy tőle elfordulva hang nélkül sírdogáltam magamban, hogy Ő ne vegyen belőle észre semmit se. Nagyon nehezemre esik a fájdalmaimat kimutatnom mások előtt. Ezt olyan szinten fejlesztettem tökélyre, hogy ha például kiborulva zokogok valami miatt, de közben teszem azt hívnak telefonon, akkor képes vagyok a hangomat normál tartományba vinni úgy, hogy a hallgatóság mit se sejtsen az egészből. A lelki gyötrődésen kívül a testi fájdalmaimat sem mutatom ki szívesen, illetve nagyon jól tudom palástolni. Talán csak a hozzám nagyon közel álló személyek képesek észre venni olyan apró jeleket, amik arra engednek következtetni, hogy márpedig fájdalmaim vannak. Mivel gyerekkoromban különösebben nem foglalkozott senki se az érzéseimmel, se a fájdalmaimmal, ezért már fiatalon bezárkóztam. Egyrészt feleslegesnek tartottam szenvedéseimet kinyilvánítani úgy, hogy effektív mindenki tojik rá, másrészt meg, ha ki is mutattam gyötrődésem, együttérzést nem kaptam, inkább csak lenézést vagy gúnyolódást, ezért a későbbiekben már féltem nyíltan megélni azokat. Ez sajnos bennem él még, de az elmúlt időszakban tudtam fejlődni ezen a téren is. Eddig csak nagyon kevés embert - kb. kettőt - voltam képes magamhoz annyira közel engednem, hogy ismerjék valós érzelmeim, illetve annak is csak egy nagyobb részét. Mikor elhagyott a párom, egyedül Bojtor látott teljesen összeomolva. Anyámnak és a férjének semmit sem mutattam életképtelen valómból, de őszintén szólva nem bánom, mert legalább megkíméltem magam a magyarázkodástól és a nem kívánt drámázástól. Ők semmit sem tudtak az egész kínlódásomból, pedig egy hajszálra voltam már csak attól, hogy a pszichiátrián kössek ki. (Itt jegyezném meg érdekesség képp, hogy a telefonos "lelkisegély" szolgálat mennyire nem kezeli jól a krízisben lévő személyeket. Konkrétan semmi lényegi segítséget nem kaptam, mi több, a "segítő fél" elég hamar lerázott azzal, hogy "rakja rendbe magát", majd megköszönte hívásom, elköszönt, és rám nyomta a telefont úgy, hogy még az elköszönésemet sem várta meg.) Jah, és hogy érzékeltessem a fejlődést: furcsamód Szilveszter estéjén kb. 5 embernek zokogtam a szakításom miatt, és be kell valljam, jót tett a lelkemnek. Ha olyanoknak mutatod ki érzelmeidet, akik őszintén figyelnek rád, törődnek veled, akkor teljesen más perspektívával leszel az eddigi életszemléletedről. Tehát úgy érzem, ez már a változás szele lehet. Igyekszem ezeken is változtatni, hiszen kinek másnak, mint legalább a párodnak tudnod kellene megmutatni maradéktalanul az érzéseidet, a fájdalmaidat.

Valahogy sosem tudtam igazán "beállni a sorba". Mindig is inkább kilógtam a tömegből. Nem szándékosan akartam különcködni, vagy nem is önteltség volt a háttérben, pusztán saját magamat nem akartam meghazudtolni. A parancsolgatást, dirigálást nem viselem jól. Ha valami utasítást kell követni, de nekem van egy vélt jobb ötletem, akkor nem szoktam szó nélkül hagyni. Kezdetben a lehető legilledelmesebb módon igyekszem mindig másoknak elmagyarázni a nézeteimet. Sajnos előfordul, hogy a nemmegértésből aztán feszült szitu kerekedik. Egyes összeférhetetlen esetekben pedig megesik, hogy kirobbant a háború. Ámde, ha a másik fél helyes érvekkel alátámasztja a saját nézőpontját, és ezáltal képes meggyőzni, akkor természetesen engedek az akaratának. Nem vagyok annyira makacs öszvér, inkább csak sajátos, kissé öntörvényű. A suliban a hátsó padban, tök egyedül szerettem ülni. Nem tetszett, ha valaki közvetlen mellettem foglalt helyet, benne az intimszférámban, és adott esetben a társaságával még a tanulásban is zavart. Egyetemen négyen csajok laktunk egy kis, kétszobás lakásban. A lakótársaim - egyben csoporttársaim - jól kijöttem egymással, általában együtt mentek órákra, együtt is végeztek, lehetőség szerint egy adott vizsgaidőpontot választottak, stb. Én mindent külön csináltam. Mentem órára, amikor akartam, és vizsgát is úgy vettem fel, ahogy én jónak gondoltam, lehetőség szerint oly módon, hogy a lakótársaimmal pont elkerüljük egymást. Jóban voltam azért velük, dumáltunk, elvoltunk, de sosem idomultam igazán hozzájuk, hiszen nem tudtam. Engem sosem érdekeltek a tipikus csajos témák: a divat, az öltözködés, a cipők, a "hány pasival feküdtem már le?", stb. Lányokkal mélyebb barátságokat sosem tudtam kialakítani. Akikkel kapcsolatban (úgy hittem) jóviszonyt ápoltam, egy kis idő után elárultak: elkotyogták illetékteleneknek a titkaim, vagy kigúnyolták gondjaim. Komoly témákról egyikőjükkel se lehetett beszélni, hiszen őket a tamagotchi, a hasonló bugyutaságok és a pasik érdekelték leginkább. Az a kevés ember, akiket a barátaimnak nevezhetek, mind hímnemű egyedek. Jókat lehet velük ökörködni, de komolyan is lehet velük csacsogni.

Más téren is elég sajátos vagyok, mint például a fogalmazás, de ezt gondolom a kedves olvasóknak már feltűnhetett. 😊 A szókincsem elég gyér - erről különben orvosi papírom is van 😊 -, a szavakat nem feltétlen úgy illesztem egymás mellé, ahogy azt kellene. (A nyelvtanilag helytelen mondatokért ezúton is elnézést!) Hogyha valaki ezt szóvá szokta tenni, akkor annyiban letudom, hogy "érted, nem?... akkor jó". 😊 Sokszor elég egyedi módon fejezem ki magam. Lényegében mindent képes vagyok máshogy nevezni. Az általános parin (paradicsom) és ubin (uborka) túl a hülyébbnél hülyébb szavak is elhagyják a szám, és itt nem a "csi-s" (pl. lávcsi) elemekre gondolok. A teljesség igénye nélkül: tütükézik (alkoholizál), tütü (autó), noxi (nokedli), tojci (tojás), tojcis noxi (tojásos nokedli), pöri/pörike (pörkölt), nagyon csecse (nagyon szép), dugó (tampon), pelus (intimbetét), bogyó (gyógyszer), pipő (cipő), kariaji (karácsonyi ajándék), pipikélni (pisilni), pilács (lámpa), zöld (saláta/zöldség), futrinka (ezüstös pikkelyke bogár), brekuc (béka), röpülős (madár), fogimosi (fogmosás), puceva (takarítás), fülpuci (fültisztító pálca), lőre (alkohol - tudom, hogy hivatalosan más a jelentése), puhi (puha), bajuc (bajusz), szőrme (testszőr), bürke (bőr), gyüssz? vagy gyüszöl? (jössz?), segáz (nincs gáz, nem baj), füles (fülhallgató), füli (fülbevaló), vályú (tányér, tál), krübli (pohár, bögre - tudom, hogy helytelenül van írva a szó), váza (pohár, korsó), köpci (fürdőköpeny - ezt Zalántól vettem át különben), stb.

Ha valamit a fejembe veszek, akkor eltántoríthatatlan vagyok. Persze lehetnek elbizonytalanodások, de általánosságban mindig a saját fejem után megyek. Tanulmányaim során sok esetben én mentem az osztályom/csoportom nevében intézkedni is, holott nem én voltam a kinevezett csoportfelelős. Mikor órákat kellett pótolni vagy valamit leszervezni, határozottan kiálltam az elgondolásaim mellett, hangot is adtam neki, mivel általában nekem támadtak a legjobb ötleteim. Az is megesett, hogy a csoportfelelősünk az egyik előadóval leszervezett egy megbeszélést a gyakorlatunk miatt, és kérte, hogy az egyeztetésre menjek én is, mondván "jó meglátásaim vannak". Tehát nem, nem a nagyképűség beszél belőlem. 😊

Egyik, amolyan rossz tulajdonságom az akaratosságom. Képes vagyok szó szerint hisztizni, ha nem hisz valaki a szavamnak, az elgondolásomnak. Ez a nyakasság legfőképp csak akkor esik meg, mikor minden kétséget kizáróan tudom, hogy igazam van. Máskülönben nem lennék olyan mérhetetlenül hajthatatlan. Tudok engedni, nem vagyok annyira makacs, de amiben rendíthetetlenül hiszek, amit százszázalékosan tudok, amellett határozottan kiállok. Legjobb példa erre a jelenlegi álláspontom. Teljes mértékig tisztában vagyok vele, hogy még lenne jövőnk Zalánnal, és annak is maximálisan tudtában vagyok, hogy nem lenne soha többé feszültség, aggodalom kettőnk között. Nálam van immár a "megoldás kulcsa", és remélem, lesz módom használni is. Bízok benne, hogy ezt neki is el fogom tudni mondani, és hisz majd nekem.

Az elveimből nem engedek. Azt szokták mondani, "soha nem mondd, hogy soha!". Ez az én esetemben nem helytálló, hiszen sok olyan dolog van, amihez amolyan kőbe vésve tartom magam.

Példának okáért soha nem venném fel a férjem nevét, már, ha egyáltalán lesz férjem valaha is. Nem a férjjelölt neve ellen lenne kifogásom, hisz akár hajlandó lennék magamra tetováltatni a nevét, ha azon múlik. Pusztán meg vagyok elégedve a saját nevemmel, és tartom, hogy azon a néven temessenek majd el, amivel anyakönyveztek születésemkor.

Soha nem feküdnék le bárkivel csak úgy kedvtelésből. Függetlenül az önbizalomhiányomtól, van bennem tartás. Nekem nem műfajom az "egyéjszakás sport", azért ettől többre becsülöm magam. Egyúttal itt jegyezném meg, hogy (elnézést a profán, otromba szavakért) én nem dugok, kefélek vagy baszok... ezek mind érzelem nélküli testi örömforrások csak. Én szeretkezni szeretek, mikor a tested és a lelked is képes a pároddal oly mértékben összeolvadni, hogy arra nincsenek szavak.

Soha nem tudok igazán úgy haragudni bárkire, hogy aztán teszem azt ignoráljam az életemből. Ebből adódóan képtelen vagyok elítélni bárkit bármiért. Még anyámat sem utálom feltétlen azért, hogy milyen, vagy hogy mit tett, hisz az ő oldalának is van "miértje". Összességében csak sajnálni tudom az egész helyzetet, hisz jórészt mindenki inkább csak veszített rajta. Maximum tanulságos lehet az egész sztori, de talán jobb lett volna nem így okulni az életből. Jobban haragszom önmagamra, de ezt részletesebben más fejezetekben taglalom.

Soha nem változtatnám meg a külsőm vagy a belsőm egy másik ember miatt. Amiken változtattam vagy változtatni szeretnék, azt főként önmagamért tettem/tenném. Ha valaki átalakulást kíván elérni nálam, akkor érveljen, aztán meglátjuk, hogy meg tud-e győzni. Ellenben, ha nem tudok azonosulni az elvártakkal, akkor esélytelen a módosítás.

Soha nem szegem meg az ígéretem. Ebből adódóan nem ígérek semmi olyat, amiről tudom, hogy nem tudnám betartani vagy épp a személyemmel összeegyeztethetetlen. A tőlem telhető legjobb módon törekszem mindig a szavamat betartani, de természetesen adódhatnak bakik a kivitelezésben. Sajnos Zalán esetén is voltak malőrök, de a lényeget ettől függetlenül próbáltam mindig tartani. A legutolsó hullámvölgyünk alkalmán viszont sajnos nem sült el jól a dolog. Amiket akkor mondtam, ígértem neki, az nem hazugság volt, vagy nem is épp "mézes-madzagnak" szántam, őszintén gondoltam, amit... Komolyan igyekeztem tartani is a szavam, de a gond az volt, hogy közben magamat nem stabilizáltam. A saját problémáimat nem küzdöttem le, és nem tudtam tartani a "fogadalmam" úgy, hogy közben darabjaimra hullottam... (Erről részletesebben az Életem Szerelme című fejezetben is írtam.)

Az adott szavam okán, amit eddig elvállaltam munkákat, azt mind becsületesen el is végeztem. Olykor még túl lelkiismeretes is vagyok: ha nem végzek a fennálló munkaidőben a feladatommal, akkor addig csinálom, míg kész nem leszek, hiába nem fizeti ki senki a túlórákat.

Az egyik erényem egyúttal néha a vesztem is egyben. Soha nem hazudok. Az őszinteség nekem nagyon fontos. Önvédelmi okokból kizárólag egyetlen egy embernek, az anyámnak szoktam nagyritkán hantázni, de azok inkább csak amolyan füllentések. (Pl. mikor dokihoz mentem, és ő megkérdezte, hogy hova megyek, akkor csak azt szoktam mondani: "el, majd jövök".) Amennyiben valami olyan a téma, ami nem ínyemre való, vagy tudom, hogy a hallgatóságnak nem kedvezne, akkor inkább nem mondok semmit, mintsem hogy hazudjak. A párkapcsolataimban a túlzott őszinteségem miatt sajnos sok esetben nem érzékeltem, hogy ami elhagyta a szám, az bántó volt a másik fél számára. Vagy, ha nagyon frusztrált voltam, több esetben az is előfordult, hogy kíméletlenül megmondtam a magamét. Bojtor párja fogalmazta meg a lehető legjobban, milyen is vagyok: nyers. Már ezen is módosultam. Jó nagy pofont kaptam az élettől, ezért megtanultam, hogy nem kell mindent hangosan kimondanom. Alkalomadtán az a legjobb, ha nem mondok inkább semmit, hiszen úgy elkerülhetem az apokalipszist, és hogy megbántsak bárkit is. Még az anyámmal való veszekedések alkalmán is képes vagyok engedni immár, ami részemről hatalmas nagy szó. Ő az a fajta, aki úgy képes a lelkedbe gázolni, hogy képtelen vagy szó nélkül tűrni. Én most már inkább ráhagyom, tovább állok, mert felesleges az egész, rájöttem. Fortyogok egy kicsit magamban, és elengedem. Nem ér annyit, hogy még jobban ráhatással legyen a lelkivilágomra, az életemre.

Az igazságérzetem elég nagy, mindig törekszem a tisztességre, korrekt embernek tartom magam. Ha igazságtalanságot vélek felfedezni, akkor nem nagyon hagyom szó nélkül. Természetesen itt is érvényes a fokozatosság elve, nem rögtön ugrok nyakra, de ha a finom szavak nem vezetnek eredményre, akkor elég harcias tudok lenni. Legutóbb egy internetes rendelésemnél a webáruház felszámított tévesen postaköltséget részemre. Méltánytalanul átverve éreztem magam, bár csak 650 Ft-ról szólt a történet. Jó pár email-embe fájt, de végül a még kulturált hangvételű leveleimmel sikerült elérnem, hogy elismerjék tévedésüket.

A szeretteimért bármire képes vagyok. Ha például látom, hogy valaki sérelmezi a szívemnek fontos személyeket, akkor ugrok, és anyatigrisként védelmezek.

Alapjaiban véve kedves, önzetlen, segítőkész embernek tartom magam. Nagyon szívesen segítek bárkinek bármiben, ha tudok. Részben emiatt választottam olyan hivatást, ahol ezt nap mint nap megtehetem. Sajnos még nem tudom gyakorolni szakmám, mert hiányoznak papírjaim a nagybetűs élethez, de ha minden jól alakul, akkor a közeljövőben ez a probléma is megoldódik, és akkor már nem lesz akadálya annak, hogy hivatalosan munkássorba álljak. Egy álláshirdetésre már beadtam a pályázatomat, és el is fogadták a jelentkezésem. Szóval abban a pillanatban, ahogy legyőzöm a bürokrata rendszert, és formálisan meglesz minden papírom, már kezdhetek is.

Egyfajta örömöt lelek abban, ha másoknak okozok örömöt. Kedves gesztusokkal szeretem megörvendeztetni a szeretteimet. Többször ágyba vittem Zalánnak is a reggelit pusztán kedveskedésből. Önmagamnak nem szeretek sütni, főzni, viszont mikor tudtam, hogy jön hozzám Zalán, igyekeztem finom ételekkel várni Őt. A legtöbbször valami sütivel egyaránt készültem. Akár még három fogásos vacsorát is képes voltam a melóból hulla fáradtan hazaérve összerittyenteni. Engem boldoggá tett, ha láttam, hogy jóízűen eszi a főztöm. Egyik születésnapjára megszerveztem neki egy kisebb bulit, a régnemlátott barátait meghívtam, természetesen a tudta nélkül. Nem volt egyszerű véghez vinni, de megérte, hisz boldoggá tettem vele. Vásárlásokkor mindig fürkészni szoktam az akciós tejes nasikat (rudi, joghurt, túródesszert, stb), amikről tudtam, hogy Zalán szereti. Alkalomadtán szerettem meglepni ezekkel az apróságokkal. Volt, amikor dolgozott az apukájával, én meg elbicikliztem hozzá, hogy vigyek neki egy túró rudit. Én sosem vártam semmit viszonzásul. Nekem az a kis mosoly volt a minden, amit cserébe kaptam.

Rettenetesen tudok szeretni. Amennyiben nincsenek gondok, egyéb, a lelkemből fakadó akadályok, őrülten szeretetteljes vagyok. A páromat puszilgatom, ölelgetem, bújok hozzá. Képes vagyok amolyan levakarhatatlan ragacs lenni. Néha már túlontúl ragadós a személyem.

Valamiért képtelen vagyok egyszerre csak egy dolgot csinálni. Ha pl. tanulok vagy írok, mindig csinálok valami mást is mellette. Általában filmet nézek, esetleg zenét hallgatok, de volt, hogy két monitoron dolgoztam egyszerre, egyiken írtam, másikon neten böngésztem, jah, és mellette filmet néztem a tv-n. Nekem az a megerőltető, ha rákényszerítenek, hogy mindössze egy dologra figyeljek. Államvizsgán annyira kellett muszájból egy feladatra koncentrálnom, hogy a végén olyan voltam, mint egy zombi.

Az állandóan kattogó agyamnak van hátulütője is sajna: túlgondoló típusú ember vagyok. Ezt inkább két cikkel prezentálnám. Mindkettő bemutatja az ilyen embereket, és segít is kezelni őket:

https://www.vous.hu/hir/20170805-tulgondolas-szemelyisegjegyek-kezelesproblema-nehezseg

"Egy túlműködő agy szorongáshoz, depresszióhoz és döntésképtelenséghez vezethet... Azt mondani egy túlgondoló embernek, hogy lazítson, és ne pörögjön ringlispílként egy-egy elejtett mondat körül olyan, mintha azt mondanánk neki, hogy ne vegyen levegőt... Fogadd el, hogy nem tudja kontrollálni az agyában folyton kattogó kerekeket... nem szabad vele azt éreztetni, hogy hibás ezért!"

Forrás:

https://www.stylemagazin.hu/hir/dolgok-amiket-tudnod-kell-ha-olyan-embert-szeretsz-aki-mindent-tulgondol/18197/keresd-a-not/fesztelen-mindennapok/

Hajlamos vagyok túlgondolni szinte mindent. Nekem kell, hogy értsem is a dolgokat, ezért sokszor rendületlenül, szinte már-már faggatom a párom. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy teszem azt minden létező percről elszámolást kérek, erről egyáltalán nincs szó. Mindössze szükségem van infókra, hogy tudjam, mit miért tett. Példának okáért, hogy mikor nem volt feszült a hangulat köztünk, akkor miért ment ki mégis elszívni egy cigarettát?!... Tudom, gáz, ez sajna az én flúgom... Vagy másik példa: Zalán reggelente szokott írni nekem, mikor hazaért éjszakás meló után. Ha mégsem írt, akkor totál kétségbeestem, hogy mi történhetett. Már a legrosszabbra is gondoltam ilyenkor, szörnyű aggódás lett úrrá rajtam. A feszültség bennem meg csak egyre nőtt, aztán mire jelentkezett, már helyettem egy sárkánnyal kellett csevegnie. Kiborultam. Én az a fajta ember vagyok, aki, ha fél, legtöbbször üvölt. Ekkor sajnos csúnya dolgokat is hozzá szoktam vágni az ember fejéhez a frusztráltság miatt... Az utóbbi időszak viszont megtanított kezelnem önmagam. Az önuralom elég jól fejleszthető, tudtátok?! (Lásd: Mindennapjaim a szakítás óta című fejezetben.)

Általánosságban szorongó ember vagyok, volt már többször pánikrohamom is. Nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem vagyok képes feloldódni bizonyos szituációkban (idegen környezet, váratlan szituációk, a tervezettől való nem várt eltérés, nyilvános szereplés, stb.)  Döntő többségben ezt nem veszik észre az emberek rajtam, hiszen teljesen mást mutatok a külvilágnak. Első találkozásra erősnek, határozott kiállásúnak, lazának tűnhetek, pedig legbelül sokszor egy gyenge, törékeny kis "virágszál" vagyok. A kemény burkomat önvédelemből hoztam létre, hogy ne tűnjek sebezhetőnek. Az álarcomat nagyon kevés embernek vettem le ezidáig.

Gyerekkoromtól fogva, mivel általában a nekem tett szívességeket később felhánytorgatták, utána folyamatosan azt hallgathattam, ezért nagyon nehezen, vagy inkább egyáltalán nem kérek szívességet, segítséget bárkitől.

Fiatalon, a legelső mélypontomnál a zene, és azon belül is főként a Linkin Park segített kimásznom a gödörből. Már gyerekként beleszerettem általuk a zenébe, ezért is volt életem egyik legnagyobb élménye, hogy 2017 nyarán eljuthattam Sopronba, a VOLT Fesztiválra, és élőben hallgathattam a Linkin Parkot. Igen, én is ott voltam a kb. 45.000 fős tömegben. 😊 Kicsivel a fesztivál után, mikor értesültem róla, hogy Chester öngyilkos lett, akkor megtörtem, nagyon megzuhantam. Az az ember dobta el az életét, aki miatt részszint én nem tettem meg anno. Hihetetlen... A zene imádata nem csak egyszerű kedvtelés számomra. Segít jobban kihozni, megélni az érzéseimet: megnyugodni, sírni, örülni, szeretni, mindent. Néha fejhallgatóval a fejemen, a zenét maxra állítom, és táncikálok. Segít elengedni magam. Az egyik legjobb intim együttlétem a Szerelmemmel zene kíséretében történt. Csodálatos volt... Stílusilag elég széles skálán mozgok. A klasszikuson túl, a popot, a 80-es évek disco zenéjét, az elektronikus zenét, a rockot, a metalt, sőt, még a rap-et is szívesen meghallgatom. Attól függ, épp milyen hangulatom van. Három kedvenc hangszerem is van, de képtelen vagyok tetszés szerint sorba állítani őket, mindegyiket ugyanúgy imádom. Ez a gitár, a hegedű és a zongora. Nagyobb terveim egyike, hogy megtanuljak gitározni.

A hallásom szerintem nagyon jó, sőt, már-már túl jó, de ezt nem épp a kedvező esetre értem. Sajnos vannak olyan szituációk, amikor a fülem miatt kifutnék a világból. Egy kis ismeretterjesztés:

"Mindenki ismeri az érzést, amikor valamilyen hang hallatán elfogja a düh, de legalább is ideges lesz, s a legerősebb vágya, hogy véget vessen az irritációnak. Ráadásul nem kell falfúrásra vagy az ablak alatti útfeltörésre gondolni, sokkal hétköznapibb hangok is kiválthatják a reakciót. Ez az úgynevezett miszfónia. Akik a miszfóniától szenvednek gyakran képesek megváltoztatni az egész életvitelüket, csak ne kelljen hallaniuk bizonyos hangokat. A kellemetlen hangok a "küzdj vagy menekülj" reakciót váltják ki az érintett emberekben."

Forrás:

https://www.hazipatika.com/napi_egeszseg/neurologia/cikkek/nem_birja_a_csamcsogast_beteg_lehet/20170207153815?autorefreshed=1

Nálam az emberek étkezési hangjai, kiváltképp a csámcsogás vagy a tányér/bögre/pohár evőeszközzel való kocogtatása, az óraketyegés, a horkolás, esetleg az ember alvás közbeni cuppogása/rágása, de akár az egyszerű légzési hangok is a fő kiváltó okok lehetnek. Ez olyan mértékű, hogy megfázás esetén a saját szuszogásomat sem vagyok képes elviselni. Ilyenkor az orrcsepp és a mentolos orrkenőcs használata javallott számomra, anélkül felkötném magam. A zavaró hangok hallatán olyan düh generálódik bennem, hogy szívem szerint üvöltenék, törnék-zúznék. A pulzusom megemelkedik annyira, hogy érzem a szívem lüktetését. A legtöbb esetben kerülöm ezeket a hangokat, vagy igyekszem kiiktatni őket. Viszont, ha nem sikerül kitérnem előlük, sajnos előfordul, hogy kirobban belőlem a felgyűlt feszültség, és leteremtem azt, aki úgymond "idegesít". Megesett, hogy amikor Zalán evett mellettem, nem bírtam hallgatni, ezért vagy én mentem el tőle messze, vagy szegényt kiüldöztem mellőlem. A békésebb megoldás, hogy fülhallgatóval zenét hallgatok, míg hasonló, zavaró behatásoknak vagyok kitéve. Az evési hangok akkor nem annyira bosszantanak, ha mondjuk én is eszek. Akkor kevésbé vagyok talán "érzékeny".

Belsőfül (az egyensúlyozásért felelős) gondjaim szintén vannak, legalábbis úgy vélem, csak az lehet, hisz más egyszerűen nem jöhet szóba. A lényeg: hirtelen helyzetváltoztatásokat nem bírom. Ha például utazás közben valaki hirtelen elrántja a kormányt, akkor reflexesen, szinte már fájdalmasan összerándul minden létező izmom, rosszul leszek, és még levegőt se kapok. Olyan lehetetlen érzés az egész, nem is nagyon tudom jellemezni. Összerándulsz, szemeid kikerekednek, elsápadsz, a szíved is mintha megállna egy pillanatra, lélegezni képtelen vagy... szörnyű. Annyira nem bírom a váratlanul bekövetkező helyzetváltoztatást, hogyha mondjuk valaki csak felemel, teszem azt ölbe kap, már attól begörcsölök. Ez a görcsös állapot addig tart, amíg a "behatás" fennáll. A körhinta és társai nekem ebből adódóan tabuk, na meg a vidámpark sem éppen élvezetes program lenne számomra, ezért nem is megyek. Repülni nem repültem még, de tervezni se tervezem. Nagyon-nagyon megválogatom azt is, ki mellé ülök be az autóba. Ha idegen sofőr fuvarozna, előtte kicsit faggatózni szoktam, hogyan vezet, stb. Mivel a legtöbb esetben, amikor erről a problémámról meséltem valakinek, sosem sült el jól, ezért nem szoktam nagyon részletezni. Max. csak annyit mondok, hogy nem bírom, ha valaki rángatja a kormányt és ha hirtelen veszi be a kanyarokat. Legtöbb esetben ilyenkor megkérdezik: "miért, rosszul leszel?"... erre egyszerű választ adok: "igen". Általában így óvatosabban vezetnek az emberek, és ezáltal sikeresen túléltem az utazást. Természetesen a végén a sofőrnek meg szoktam köszönni a figyelmességét. Amikor régebben meséltem valakinek kicsit részletesebben erről a dologról, akkor általában hülyének nézett, és a slusszpoén kedvéért még direkt rángatta is a kormányt. Gondolom mondanom se kell, hogy alig éltem túl az utat, de tanulságos volt: soha többet nem ültem be ahhoz az emberhez az autóba. Volt olyan is, hogy a közel 70 km-re lévő sulimtól hazavitt volna autóval a lakótársam apja, én viszont visszautasítottam az ajánlatot, hiszen tudtam, hogy vadbarom módján, a kormányba belekapva vezet a fickó, amolyan autóversenyzős driftekkel körítve. Szóval inkább megvártam a később induló vonatom, amivel 1,5-2 óra alatt értem haza. (Ha van valaki, aki olvassa ezt, és esetleg tudja, hogy pontosan mi bajom lehet, akkor legyen kedves írjon nekem róla! Hálásan köszönöm!)

A fülemen kívül az orrom szintén megér egy külön misét. Jómagam elég érzékeny szaglással rendelkezem. Nagyon kevés illatot vagyok képes elviselni. A számomra erősebb aromáktól megfájdul a fejem, émelyegni kezdek, és ez nem csak a büdös, kellemetlen szagokra vonatkozik. Példának okáért több évbe és megannyi rosszullétbe tellett, mire rátaláltam egy olyan hajlakkra, aminek az illatától nem leszek rosszul. Vagy olyan is előfordult, hogy az első páromon nem tudtam elviselni egy dezodort, elkezdett fájni tőle a fejem, hányingerem lett, ezért szerencsétlen pasinak le kellet tusolnia miattam, hogy megszabaduljon a "zavaró" illattól. Érdekesség, hogy Zalán esetén sosem volt semmi gond illatügyileg. Mivel Zalán dohányzik, a dohányfüst volt az egyetlen, ami nehézséget okozott, de a rám való tekintettel mindig tett azért, hogy a lehető legkevésbé zavarjon vele engem. Amikor egymás életének részesei lettünk, Zalán erős dohányos volt. Én igazság szerint sosem csíptem a cigit, sőt, az utóbbi időben egyre jobban irritált is, ettől függetlenül igyekeztem elfogadni. Ha szóvá is tettem a dohányzást, azt soha sem önös érdekekből tettem, hanem mert aggódtam az egészségéért. A kapcsolatunk alatt egyfajta kompromisszumot vetett fel Zalán: napi 3-4 szál cigarettát szív el maximum. Ezenfelül nagyon figyelmes volt rám. Bagózás után, ha mód volt rá, megmosta az arcát és a fogát minden alkalommal, mert tudta, hogy rosszul viselem a cigiszagot. És nem, erre nem én kényszerítettem rá.

Ezeken az "érzékenységeimen" sajnos nem tudok változtatni, maximum méltósággal próbálom tűrni szükség szerint.

Ha már agybajok... amennyiben amolyan kedveskedésből cukkolnak, viszont az bántó, zavaró számomra, akkor idiótán csak röhögök. Volt, hogy a nevetéstől fuldokolva igyekeztem elmondani Zalánnak, hogy bánt, amit mond, de nem voltam túl hiteles. Ha ez a szitu hosszabb ideig fennáll, pillanatok alatt képes vagyok a vihogásból átváltani sírásba. Hála ég Zalán ennek hamar tudatában lett, és utána már könnyedén felismerte a bugyuta reakcióm, ezért nem piszkált tovább.

Egy alkalommal nekiláttam egyedül az udvart rendbe tenni. Beton tömböket rakosgattam egyik helyről a másikra, mikor is az egyiket ráejtettem két ujjamra. A fájdalomtól épp elájulni készültem, de még időben sikerült lefeküdnöm a földre. Ebből aztán sürgősségi látogatás lett, hisz kérdéses volt, hogy van-e törés vagy sem. Már az autóban, a kórház fele, majd a sürgő várójában is végig csak nevettem a fájdalomtól. Nem tudom, hogy ilyenkor mi üt belém. Valamiért egyes fájdalmak esetén teljesen a várttól eltérően viselkedem: szakadok a röhögéstől.

Szeretek mókázni, viccelődni, enyhén (vagy épp nagyon) flúgos vagyok. Mindennemű önteltség nélkül kijelenthetem, hogy szerintem elég jó a humorom, legalábbis a visszajelzések erre engednek következtetni. Anyámat egyszer annyira meg tudtam nevettetni, hogy bepisilt a röhögéstől. (Megjegyzem: otthon történt, szóval nem égettem be nyilvánosan.) Imádom megnevettetni az embereket, nekem ez némiképp örömet okoz. Mondjuk fontos, hogy ne legyek totál depis, mert csak akkor tudok igazán dilis lenni. Egyszer, palacsintakészítésnél jött rám az ötperc. Zalán dumált hozzám, én meg a semmiből arcon legyintettem egy palacsintával kaján vigyorral körítve. Százdolláros mosollyal néztem rá, neki megállt a szava, majd kikerekedett szemekkel, meglepődve rám nézett, elröhögte magát, és közölte: "nem vagy normális". 😊 Olyan is volt, hogy Zalán az ágyon fekve, a telefonját nyomkodva elmerült a saját világában, én meg figyelemre vágytam, ezért ráugrottam és rajta ugrándoztam. (Nem kell rosszra gondolni, ruhában voltunk.) Amikor összeszólalkoztunk, és a végén néha bedobtuk a durcit, csak kukán ültünk egymás mellet. Én kicsivel később sajátosan szoktam békét kötni: vagy előveszek egy zsebkendőt, és idiótán lengetem, vagy a kisujjamat csóválom Zalán előtt szánakozó vigyorral. Legtöbbször bevált, és elmosolyodott. 😊 Egyik bevásárlás alkalmán az áruházban ember nagyságú macik voltak kipakolva. Amikor megláttam, odarohantam, majd egyet megfogtam, és percekig ölelgettem... kicsit néztek csak hülyének. Ha meglátok valami puha holmit (takaró, párna, stb.), akkor képes vagyok hosszasan simogatni.

Az emberek többnyire egy határozott, erős csajt látnak, ha rám néznek, ellenben amolyan kettős személyiség van bennem. Az egyik egy félszeg, jámbor, bátortalan, gyenge, önbizalomhiányos kis moszat, aki néha meg se mer szólalni, és időnként irányításra szorul. A másik karakán, magabiztos, és nem tűri, ha navigálják. Nem lehet előre tudni, melyik dominál jobban. Általában a szakmámban, fontosabb ügyeknél, a barátok kapcsán és az elveim terén jórészt a határozott énem van előtérben. A magánéletemben, párkapcsolatban viszont inkább a szemérmes személyem a mérvadó. Ott sokszor kell, hogy valaki fogja a kezem, és vigyen előre. Itt nem azt kell elképzelni, hogy egyáltalán ne lenne önálló gondolatom, vagy hogy csak ülök az ágyszélén dülöngélve, hogy "kisautó vagyok". Máskülönben nem is lettek volna olyan vitáink Zalánnal, amilyenek kerekedtek. Alkalomadtán a túlgondolásom okozta döntésképtelenségem miatt vagyok határozatlan főként. Persze azért képes vagyok öntudatos lenni, csak néha nehéz a döntés, hiszen benne van a pakliban, hogy rosszul választok. Vagy éppen a döntés után azon rágódok, hogy hogyan lehetett volna jobb a döntés tárgya. Éppen ezért, ha döntéshelyzetbe kerülök, segítség lehet számomra, ha teszem azt megmondja a párom, hogy miből választhatok konkrétan, majd végig támogat, hogy jól döntöttem.

A családalapítás is volt már vitatárgy a Zalánnal való kapcsolatom során. Ő mondta, hogy mindenképp szeretne gyereket/gyerekeket, én viszont hezitáltam, sosem adtam egyértelmű választ: azt se mondtam, hogy "soha", de azt se, hogy "szeretnék". Régebben valahogy nem tudtam magam elképzelni anyaként. Azt tudom, hogy Zalán csodás apa lenne. Ámulva néztem többször, milyen jól bánik a gyerekekkel. Saját magamat illetően viszont bizonytalan voltam. Őszintén szólva féltem már a gondolattól is, hogy szülő legyek, nehogy tovább vigyem a családi átkot, és ezzel megkeserítsem a gyereke(i)m életét. (Erről részletesebben a Családom  című fejezetben írtam.) Ugyanakkor már elég régóta olykor kedvtelésből neveket szoktam keresgélni, hogy adott esetben hogyan hívnám a gyereke(i)met. Ebből adódóan is úgy vélem, egyáltalán nem vagyok a gyermekvállalás ellen. Mostanában ezen témában is jobban magamba néztem. Rájöttem, csak rajtam múlik, hogy képes vagyok-e okulni a múltbéli eseményekből, sérelmekből vagy sem. Volt módom megtapasztani, hogy milyen anya nem akarok lenni soha, és megfogadtam, hogy nem is leszek olyan. Félhetek én örökké, de ha meg sem próbálom, örökké félni fogok.

"Ha az ember nem retteg a kudarcról, csoda is történhet."

Pusztán, hogy ne csak szubjektív jellemzés legyen rólam, megkértem a legjobb barátomat, írjon rólam jellemvonásokat, amik szerinte leginkább igazak rám. Mivel 13 éve ismer, talán hiteles a megállapítása: segítőkész, néha makacs, kedves, aranyos, túlzottan önkritikus, őszinte, szégyenlős, kíváncsi, felelősségteljes, pesszimista. (Ezúton is köszönöm neki a hozzájárulását ehhez a részhez! 😊) Na de nem is én lennék, ha szó nélkül hagynám a leírását rólam, szóval...

A makacsságom szerintem az eltántoríthatatlanságomból ered főként, mivel ahogy írtam is, ez a nyakasság legfőképp csak akkor esik meg, mikor minden kétséget kizáróan tudom, hogy valós az elgondolásom, máskülönben nem lennék olyan mérhetetlenül hajthatatlan. Tudok engedni, nem vagyok annyira makacs, de amiben rendíthetetlenül hiszek, amit százszázalékosan tudok, amellett határozottan kiállok. Legjobb példa erre a jelenlegi álláspontom, miszerint teljes mértékig tisztában vagyok vele, hogy még lenne jövőnk Zalánnal, és annak is maximálisan tudtában vagyok, hogy nem lenne soha többé feszültség, aggodalom kettőnk között.  

A túlzott önkritikus jellemzőt az emberek rosszul ítélik meg szerintem. Az, hogy a valóságot felvázolom magamon (testi rendellenességek, bőrproblémák, stb), pusztán a kész tényeket mondom. Ezért túlzott önkritikus lennék?! Én ezt őszinteségnek nevezném. Mikor valaki azzal próbál leszerelni, hogy biztos "testképzavarom van", amikor saját külsőmet jellemzem, akkor ezt egyszerűen szoktam megcáfolni. Mivel ruhavásárlás során könnyedén belövöm magamra a méretezést, ezért kétlem, hogy rosszul mérném fel az adottságaimat. Példának okáért az utóbbi időben vásárolt melltartókat fel se próbáltam, mindössze szemmértékkel választottam ki. Érdekes, hogy mindegyik megfelelő lett. Nadrágok esetén is könnyedén kiválasztom, melyek mennének rá a nem épp kicsi fenekemre vagy combomra.

Hm, pesszimista. Lehet benne valami. De erre is van magyarázatom: a túlgondolásomból fakadóan nem tudok kizárólag a jóra koncentrálni. Nem tudok csakis optimistán a dolgokhoz viszonyulni. Amolyan titkon vagyok csak pozitív szemléletű. Rákészülök a rosszakra, és főként azokat is hangsúlyozom, majd legfeljebb kellemesen csalódok, ha mégis jól alakult valami. (Pl. állandóan azt hajtogattam anno, hogy "úgy se sikerül az államvizsgám"... és láss csodát, sikerült, és ez hatalmas öröm volt az életemben.) Nem szeretem totál beleélni magam valamibe, mert, ha rosszul sül el, hatalmasat esek pofára. Egy életre elég volt már a nagyobb csalódásokból. Viszont jelenleg elég optimistán állok sok dolgokhoz, például legfőképpen a Zalánnal való jövőképem elképzelése terén. Abban inkább a pozitív végkifejletet nyomatékosítom és nyíltan remélem, mintsem a rossz kimenetelt  hangsúlyozzam. 

A kíváncsiság szerintem meg mindenkiben benne van, hol jobban, hol kevésbé. Bennem inkább jobban, tény. Itt is a túlgondolást említeném meg, hiszen, ha nem agyalnék annyit, akkor nem is keresném folyton a válaszokat, a miérteket. 😊

Egyéb hülyeségek rólam:

27 évesen máig egy plüss bocival alszom. Ha Boci/Bocus - így hívom - nincs az ágyamban, mikor lefekszem aludni, bármennyire is legyek fáradt, mindenképp kikúszok érte az ágyból.

Elég nyakatekert pozíciókban vagyok képes aludni. Pl. hanyatt fekve, az egyik lábamat felhúzom magam alá, hogy a behajlított lábam lábfejét a másik lábam combja melegítse, a karjaim a fejem mellett feltartva, mint egy csecsemőnek, sőt, a kezeim úgy be vannak hajtogatva, hogy a kézhátam vagy csuklóm rendszerint a fülemet érinti. Bocus ebben az esetben az oldalamnál pihen. Vagy, ha oldalt fekszem, amolyan stabil oldalfekvés pózban vagyok, Bocit szorosan a mellkasomhoz ölelem, és még a hasam alá be szoktam tenni egy kispárnát.

Imádom a puha holmikat és a kissé gyerekes tárgyakat. Van puha nyuszis és macis mamuszom, rózsaszín plüss macis pénztárcám, plüss majmos dobozos zsebkendő tartóm, sőt, még a papírkosaram huzata is egy plüss bárány. Jórészt ajándékba kaptam őket, én némiképp sajnálnám ezekre a pénzt, de nagyon bírom őket. A paplanom alatt egy puha takaró van, így mikor bebújok az ágyba, akkor nem a paplannal takarózok közvetlen, hanem a finom puha takaróba bugyolálom magam.

Utálom a levendulát. Míg minden nő él-hal az illatáért, engem ki lehet kergetni vele a világból.

Sajnos az emésztőrendszerem külön életet él, ezért nagyon meg kell válogatnom, mit fogyasztok, mitől nem lesz bajom. Igyekszek ezáltal egészségesebben is sütni/főzni: rántás helyett habarok, bő olajjal való sütés helyett inkább grillezek vagy sütőben sütök olaj nélkül, zöldségeket jórészt gőzben párolom, cukor helyett természetes édesítőt használok, pékárukból is inkább az alacsonyabb glikémiás indexű (teljes kiőrlésű, rozsos, stb.) termékeket vásárolom meg.

Sok kaját, amit eddig csináltam, azt javarészt nem receptekből kreáltam, hanem saját magam találtam ki. Ha rám tör a nassolhatnék, gyors összeöntök pár hozzávalót, keverek-kavarok, be a mikróba, és pár perc alatt kész is van a nyami.

Odavagyok az olaszos ételekért. Imádom a sajtokat. Fő kedvencek: cheddar (aldis a legjobb), ementáli és a parmezán jellegűek. A paprikás csirke noxival (nokedli) az egyik favoritom, csak sajnos nem minden esetben tolerálja a szervezetem. Fasírt terén szinte képtelen vagyok mértékletes lenni. Kedvenc gyümölcsöm a kék áfonya. (Igen, némiképp van köze a fiktív nevemhez, de nem elsődlegesen.) Húsok tekintetében nagyon válogatós vagyok. Főként a szárnyasokat kedvelem, disznóból nem sok mindent eszek meg, illetve az se mindegy, mi hogyan van elkészítve. A sertésdarálthúst bolognaihoz és fasírthoz szoktam használni, de amíg nincs megfűszerezve, szabályosan viszolygok az ízétől. Egyes felvágottakat, virsliket szeretek belőle, sőt, a sonkát imádom. Azonban önmagában vagy alig fűszerezve nagyon nem ízlik a disznóhús, ezért a belőle készült sülteket, pörköltet, vagy akár húslevest nem bírom megenni. Anyám párszor már át akart verni, hogy mondván csinált tyúkhúslevest. Ahogy megszagoltam a levest, már le is tettem a kanalat, mert éreztem, cocából készült, ami nekem egy kicsit sem ízlik. A marhahúsból hébe-hóba a pörköltet és a gulyáslevest komálom, de a vadhúsokat egy kicsit sem csípem.

Kedvenc fűszereim: vanília és fahéj, és természetesen mindkettő illatáért egyúttal odavagyok. A kedvenc illatszerem a Star Nature vanília illatú parfümje.

Az édes italokat nem szeretem. Főként csapvizet iszok vagy teát, ritkán kávézok. Kávémat elég különcmód fogyasztom: az americano-nak megfelelő mennyiséget feketén iszom. Alkoholok közül inkább sörös vagyok, a tipikus női piákat nem kedvelem.

Ha tanulok, általában az Alkonyat c. film részeit nézem, helyesebben hallgatom. Valamelyest megnyugtat. Bár Kristen szenvedése kissé kiborító, de maga a történet lényege, a mindent elsöprő szerelem, ami mindent képes túlélni, az szerintem csodás. Legtöbb ember erre vágyik, köztük én is.

Nagyon szeretem az állatokat. Anyám mániákus macskarajongó, ezáltal macskák társaságában nőttem fel. Ebből adódóan aztán értelemszerűen a cicákhoz húz jobban a szívem. Pályaválasztás terén először az állatgyógyászattal szimpatizáltam, de rájöttem, nem nekem való hivatás, mivel egy állat szenvedését a legkevésbé sem bírom végig nézni, ezért passzoltam. Annyira megvisel lelkileg, ha egy ártatlan jószágot látok kínlódni, hogy szétesek. Ez nem azt jelenti, hogy humán területen érzéketlen lennék, természetesen az embereket illetően is elég nagy empátiával rendelkezek, de valahogy az a terület kevésbé visel meg.

Kicsit félek a nagyobb testű kutyáktól azóta, hogy egy behemót megkergetett, amikor bicikliztem, majd emiatt balesetet szenvedtem. Rossz fékkel kanyarodni próbáltam, de nem tudtam bevenni a kanyart, és egy álló autónak csapódtam. Hála ég, nekem nagyobb bajom nem lett, "csak" rendesen összezúztam magam, viszont a biciklim totálkáros lett.

Szeretem a filmeket és a sorozatokat. Szinte bármilyen kategóriát bírok, talán csak a tömény lövöldözős akciót és a trancsírozós horrort nem komálom. Olykor képes vagyok egy filmet egymás után tízszer is megnézni, ha olyanom van. Kedvelt sorozataim: A Grace klinika, A mentalista, Lucifer, Vámpírnaplók, Odaát, Sherlock, Gyilkos elmék, Dr. Csont, Tuti gimi, Szellemekkel suttogó, Outlander.

Az otthonomban kedvelem a rendet, független attól, hogy alapvetően egy káoszban élek. Első ránézésre egy felfordulás a környezetem, de mindennek megvan a maga helye, csak tudni kell átlátni rendetlenségen. Mániákusan rakom a ruháim: azt szeretem, ha egy irányba néznek a vállfán. Kissé háklis vagyok, ha valami nem a helyére kerül vissza.

Alapvetően nem szeretek puszilkodni a páromon kívül senkivel. Ha már egy számomra kedvelt embert üdvözlök, akkor szívesebben ölelek. Előfordul, hogy annyira érzékeny az arcbőröm, fáj, hogy nehezen viselem, ha valami vagy valaki hozzáér.

Néha nagyon rosszul viselem, mikor valaki beleáll az intimszférámba vagy akarva/akaratlanul hozzám ér, megérint. 

Szeretem a vizeket. Hogyha vakáció, akkor tuti valami víz környékére mennék szívesebben. És ha már utazás: szeretek vonatozni.

Kedvenc színem a türkiz és annak szinte minden árnyalata.

Kedvelem az élénk színeket főként kiegészítőkben, használati tárgyakban: pl. a telefontokom élénk zöld színű (így tuti megtalálom a kupiban 😊)

Nagyon szeretem az épületeket, főleg a családi házakat vizslatni. Megfigyelem a konstrukciót, anyaghasználatot, tájfekvését, szinte mindent. Ez egyfajta dilim.

Imádom a tavaszt. Minden új életre kel, a fák kirügyeznek, virágok előbújnak, a madarak csiripelnek. A nap ragyogóan, melegen süt, a levegő friss, élénkítő. Számomra a tavaszi napok mámorítóak. Olyankor szeretek kiállni a teraszomra, és csak élvezni a nap melegét a bőrömön és a kellemes, virágos tavaszi szellőt. Akkor teljesen átszellemülök. 😊  

Végezetül:

Mindent egybevéve kiszámíthatatlannak tartom magam. Nagyon nehéz kiismerni, egyazon dologra a hangulatomtól függően teljesen máshogy vagyok képes reagálni. Jah, és igen, sérült, selejtes, már-már klinikai eset vagyok olykor. Ezt gondolom nem kell kifejtenem, hisz az egész blogból elég hamar kiderül.

Tudom, hogy nagyon nehéz eset vagyok, bonyolult, kiismerhetetlen, labilis, sokszor értetlen, lassú felfogású, és még megannyi nem épp kedvező jelzővel lehetne illetni. Tudom, hogy elég nehéz velem az élet, de elhihetitek, hogy saját magammal sem épp leányálom így együtt élnem. Kapcsolataim során igyekeztem mindig a lehető legjobban kompenzálni a miattam létrejött bonyodalmakat a páromnak. Többször elnézést kértem Zalántól, amiért ilyen bajos velem minden. Igazság szerint csodáltam, hogy egyáltalán velem volt. Előfordult, hogy még ajánlottam is neki, hogy inkább keressen egy szebbet, jobbat, könnyebb esetet, mint én. Ő a sajnálkozásomra így felelt: "szebb és jobb nincs, könnyebb meg nem kell." Ez nagyon meghatott. Zalán elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Az egyetlen egy dolog, amit képtelen volt tovább elviselni, és ezért elhagyott, az a kialakult természetem. Sajnos az idő múlásával nem hogy nem könnyítettem meg neki a dolgot velem kapcsolatban, csak még inkább megnehezítettem. Szakításkor ezt mondta nekem: "már csak árnyéka vagy önmagadnak". Hatalmasat ütöttek a szavai, de belátom, minden szó igaz volt. A kapcsolatunk vége fele teljesen kifordultam önmagamból. Már nem az a valaki voltam, akibe beleszeretett. (Erről részletesebben az Életem Szerelme és a Mindennapjaim a szakítás óta című fejezetben írtam.) Előbb kellett volna magamhoz térnem, és jobban meg kellett volna becsülnöm azt a különleges, csodálatos férfit, aki mellettem volt. Amit el lehetett szúrni, azt én sajnos elszúrtam...

Az általam gerjesztett idiótaságokon túl és minden rossztól függetlenül összességében jók voltunk együtt. Ő is különc és én is. Ő is dilis, ahogy én is. Együtt ökörködni, vigyorogni... olyan jó volt. Az alap értékrendjeink, az álmaink, a vágyaink nem ütköztek, gyakorlatilag ugyanazt akarta mindkettőnk. Ami nem működött, az mind miattam volt. Nem akarom, hogy minden véget érjen. Szeretni és szeretve lenni, és egy életen át együtt mókázni. Ezt akarom. 

Ha visszamehetnék az időben, nagyon sok mindenen változtatnék. Többek között a hozzáállásomon, a modoromon, a kiakadásaimon. Jobban szeretnék, jobban megnyílnék, sokkal közelebb engedném magamhoz. Nem problémáznék annyit, nem várnék el felesleges értelmetlen dolgokat, jobban megbecsülném, ami megadatik. Normálisan beszélném meg a gondokat, és közösen találnánk meg rá a megoldást, ami mindkettőnknek megfelelő. Nem halogatnám a dolgaim, nem jönnék hülye kifogásokkal. Hamarabb rendezném a pályámat is. Az egészségemre sokkal jobban odafigyelnék, és hamarabb tenném meg a jobb életért kitűzött célokat. Többet puszilnék, ölelnék, csókolnék, érintenék, simogatnék. Minden nap kimutatnám és mondanám, mennyire szeretem. Nem engedném, hogy a problémáim elnyomjanak, vagy hogy anyám bárhogy is befolyással legyen a kapcsolatomra. Jobban figyelnék a másikra. Többet hallgatnék, nem mondanék feleslegesen olyat, ami bánthatná a másikat.

Sajnos a múltat nem változtathatom meg, de azt ígérhetem, ezentúl helyesen cselekszek!

Rengeteg dolgon változtattam a szakítás óta, többek között főként a hozzáállásomon, ami leginkább a bajok forrása volt. (A változásokról részletesebben a Mindennapjaim a szakítás óta című fejezetben írtam.) Egyes, a személyemből eredő tényezőkön, ha akarnék se tudnék módosítani, hisz az én vagyok. De egyszer már szeretett, és csak remélni tudom, hogy ismét képes lesz szeretni engem. Összességében nem tartom magam rossz embernek. Nem vagyok tökéletes, mint ahogy más sem. Hibáztam, sajnos többször. De hiszem, hogy mindenki képes rászolgálni a megbocsátásra, és remélem, egyszer én is kiérdemlem.

"A bűn mindig elválaszt, és akadályt emel az emberek közé, amit csak az őszinte bűnbánat és az őszinte megbocsátás mozdíthat el az útból."

Vissza a Kezdőlapra.

Egy kis plusz:

A minap egy nagyon jó cikket olvastam arról, hogy mégis milyen annak az embernek az attitűdje, aki fél az újbóli sérülésektől, miképpen tudni lehessen különbséget tenni, hogy valóban ignorálni akar az illető vagy csak elutasítónak tűnik a sérüléstől való félelem miatt. Nagyon tanulságosnak ítéltem az írást, na meg ahogy olvastam, teljesen megláttam benne önmagamat is, ezért mindenképpen szerettem volna megosztani itt.

https://www.stylemagazin.hu/hir/dolgok-amiket-valaki-azert-csinal-mert-nem-akar-ujra-serulni/19036/keresd-a-not/fesztelen-mindennapok/