Életem Szerelme

(Mivel Ő személyét sem szeretném felfedni, ezért fiktív névvel írom a történetet.)

Zalánt már gyerekkorom óta ismerem. Egy általános iskolába jártunk, csak Ő 4 évfolyammal feltettem járt. Azontúl, hogy ismertük egymást, akkoriban nem kerestük egymás társaságát, nem beszéltünk egyáltalán, majd évekig nem is hallottam felőle. Érdekes az élet, mint kiderült, az első párom középiskolai osztálytársa és jó barátja lett. Párszor, amolyan baráti összejövetelek lévén találkoztunk, beszéltünk, de eleinte sosem néztünk egymásra "más szemmel". Annak idején boldog párkapcsolatban éltem az első párommal, akivel aztán 8 évig alkottunk egy párt. Mikor az első párommal szép lassan elkezdett kialudni a tűz, Zalán bekerült az életembe... mintha csak megérezte volna, hogy szükségem van rá. Hónapokig levelezgettünk egymással, és mindkettőnknek feltűnt, mennyire hasonló szemlélettel vagyunk az életről. Ő mindvégig ódzkodott, hogy köztünk bármi komolyabb is kialakuljon, hisz tartotta magát az elveihez: "haver csaja szent". Én sem akartam bármi komolyabb dolgot, hisz a páromat nem szerettem volna megbántani, megcsalni. Kezdetben mindössze jóbarátként tekintettünk egymásra. Őszintén meghallgattuk, biztattuk egymást, tanácsot adtunk a másiknak. Ő is szerelmi válságban volt, és én is, így hát egymásnak panaszkodtunk. Míg én a párommal való kapcsolatomat igyekeztem feléleszteni, ő egy munkatársához került közel, aki akkoriban még házas volt. Én végül több hónapos őrlődés után úgy ítéltem, a párkapcsolatomnak nincs folytatása, ezért kimondtam a végszót. Minden létező módon megvizsgáltam a kapcsolatomat az akkori párommal, és be kellett látnom, hogy habár egy párt alkotunk, a kapcsolatunk nem volt párkapcsolati, mivel már nem voltunk szerelmesek. Úgy véltem, mindegyikünknek az lesz a legjobb, ha szakítunk. Párom jól fogadta. Egyetértett velem abban, hogy már nem tudunk párként működni, ezért szétváltak útjaink. Nem váltunk el haraggal, olyannyira nem, hogy ő lett aztán a legjobb barátom.

Szakításom után nem sokkal később felhívott Zalán: sajnálatát fejezte ki, hogy vége lett a kapcsolatomnak, majd közölte, este egy szülinapi buliba hivatalos tőlem nem messze, és utána szeretne velem találkozni. Kissé meglepett, ugyanakkor furcsa, kellemes izgatottsági érzés töltött el. Késő este aztán csöngött a telefonom. Ő hívott. Közölte, mindjárt itt van nálam. Kimentem hozzá a kapuba. Kicsit spiccesen csak mosolygott rám. Utólag belegondolva szerintem zavarban volt ő is. 😊 Bementünk hozzám, fel a szobámba. Mindvégig, már egymástól távolabb is egy leírhatatlan vonzalom volt köztünk. Mivel hónapokig leveleztünk egymással, már ismert annyira, hogy tudta, nehezen oldódok, ezért tartotta a távolságot. Nem erőszakoskodott, csak finoman, nagyon apránként, a rezdüléseimet figyelve közeledett felém. Kezdetben, mivel nem néztem a szemébe, ezt az akadályt igyekezett átugrani. Percekig, kitartóan kérlelt, hogy bízzak benne, és nézzek a szemébe. Nagyon nagy erőt vettem magamon, és megtettem. Ő visszanézett rám, mélyen a szemembe, majd megcsókolt. Már lassan 5 éve történt, de olyan leírhatatlan érzéseket szabadított fel, hogy máig, ha csak visszagondolok rá, beleremegek. Utána órákig beszélgettünk. Kellemes, egyfajta lelki békét éreztem mellette mindvégig. Még sosem tapasztaltam hasonlót. Mint mikor a Világ megszűnik létezni, csak ti ketten vagytok, nincsenek problémák, és úgy érzitek, nincs lehetetlen számotokra. Másnap reggel elbúcsúzott, és hazament, de éreztük mindketten, hogy ez a búcsú nem a vége valaminek, hanem a kezdete. Azt követően is folyamatosan tartottuk a kapcsolatot írásban. Utána, egy héttel később ismét meglátogatott. Együtt töltöttük a hétvégét nálam. Anyám nagyon nem fogadta jó szívvel, sőt, ki is jelentette, hogy nem hajlandó megismerni Őt, de én kitartottam Zalán mellett. Apám akkor hétvégén pont eljött hozzám segíteni fát vágni. Bemutattam neki Zalánt, de akkor még csak úgy, mint barátot. Zalán még kissé bizonytalan volt, hisz nem csak egyedül én voltam az életében. A hétvégén mindketten nagyon jól éreztük magunkat egymás társaságában. Minden olyan könnyű lett mellette. Könnyebb volt lélegezni, élni. A nap szebben ragyogott, melegebben sütött. Még sosem éreztem így. Zalán végül belátta, a munkatársával való viszonyának nincs jövője, és olyan érzései sincsenek a nő iránt, mint irántam. A következő hétvégét szintén együtt töltöttük nálam. Az ágyon fekve beszélgettünk, mikor egyszer csak megsimított, rám mosolyodott, és mélyen a szemembe nézve csak annyit mondott: "szeretlek!". Kicsit hülyén fogadtam... ha jól emlékszem, belebújtam a paplanomba. Ugyanakkor ugyanígy éreztem én is, így igyekeztem, a tőlem telhető legjobb módon ezt éreztetni is vele. Akkor lettünk végül egy pár.

A lehető legtöbb időt igyekeztük együtt tölteni, még jobban megismerni egymást. Estéket átbeszélgettük, majd szorosan összebújva aludtunk, nem engedtük el egymást. Mindkettőnk megtalálta a másikban a "nyugalmi szigetét", ahol úgy éreztük, nincs problémánk és senki nem bánthat minket. Nagyon jól megértettük egymást.

"Talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert, akinek lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait, akiben megbízunk, akinek kedves arca elűzi lelkünk bánatát, akinek egyszerű jelenléte elég, hogy vidámak, és nagyon boldogak legyünk."  

Én így éreztem. 😊

És hogy mégis milyen Ő?! Kicsit magának való, zárkózott, bizalmatlan, nehezen oldódó, ugyanakkor, ha egyszer megnyílik, egy csodás embert ismerhet meg bárki. Ő végtelenül türelmes, megértő, kedves. Munkájában és magánéletében egyaránt megbízható, kötelességtudó, lojális. Egy cseppet sem tolakodó, vagy épp erőszakos, pont ellenkezőleg: támogató, gondoskodó, segítőkész. Általánosságban jámbor, békés, melegszívű ember, viszont, ha a szeretteit fenyegetik, bántják, akkor tettrekész. Csodálom az eszéért. Nagyon okosnak, olvasottnak tartom, ugyanakkor szórakoztató, vicces, kicsit dilis. Egy mosolyával képes bearanyozni. Mikor felkacag, ahogy az arcán megjelenik az a két kis nevető vonal, a szemei sarkában pedig a kis ráncok, egyszerűen imádom. Ha nevet, te is nevetni kezdesz. Mosolya sugárzó, melegséggel tölt el. Tekintete átható, szeme gyönyörű kék. Haja sűrű, rövid, kissé mákos sötétbarna. Magas, erős testalkatú, kicsit pocakos. Érintése lágy, puha, mégis határozott. Imádok a mellkasához bújni, érezni a kellemes illatát, a melegségét. Ölelése kellemes, melengető, szeretetteljes, nyugtató, oltalmazó. Ajkai teltek, csókja puha, finom. Imádom! Nincs olyan porcikája, amit ne szeretnék. Számomra kívül-belül Ő TÖKÉLETES.

"Nem a kinézete, a ruhái, vagy a menő autója miatt szeretsz valakit, hanem azért, mert lelkében olyan dal szól, amit csak te vagy képes meghallani."

Természetesen, mint minden kapcsolatban, így nálunk is kialakultak viták, veszekedések. Bennem iskolai, családi és magánjellegű problémák miatt folyamatosan feszültség volt. Ez nem tett jót. Rosszul kezeltem a túlfűtöttségem, és sajnos sok esetben Zalánon vezettem le. Pont azon, akit a Világon mindennél jobban szeretek, és pont neki nem akartam volna ártani soha. Képtelen voltam az érzéseimet helyesen megélni. Innen indult minden rossz.

Sajnos a kapcsolatunk alapból elég - hogy is mondjam - hiányosan indult. Többek között, mert sosem mertem neki megmutatni magam. Mikor legelőször lefeküdtünk, emlékszem, sötét volt, csak a Hold fénye világított be a teraszajtómon, illetve kizárólag a paplan alatt voltam hajlandó maradni. (Igen, van bajom...)

Az össz-vissz két párkapcsolatom során az egyik legnagyobb problémát a szégyellősségem okozta. Míg az első páromnál nem minden nehézség nélkül, de mégis viszonylag könnyebben sikerült pucér valómat engednem láttatni, ugyanez a legutóbbi kapcsolatomnál már nem sikerült. Bár részleteiben látta a csupasz testem, de összességében, főleg nem erősebb fényben sosem mertem megmutatni magam. Sajnos vannak testi fogyatékosságaim, melyekkel sosem békültem ki, és részben emiatt inkább a takargatásba menekültem. Fiatalabban valahogy könnyebben áthidaltam ezen problémákat, viszont felnőttfejjel sokkal nagyobb szégyenérzet alakult ki nálam. Nem hittem, hogy a "defektjeimmel" bárkinek is tetszhetek, vagy hogy egyáltalán megkívánna. Igazság szerint féltem, illetve csak a kifogásokat kerestem ebben is. Szerettem volna a páromnak a lehető legjobban tetszeni, és féltem, ha meglátja a valós külsőm, akkor nem tetszek neki, nem kíván majd, vagy a legrosszabb, megundorodik tőlem. Zalán próbálta ezt oldani, de én mindig előjöttem valami kifogással. 

Sajnos sosem tudtam teljesen elengedni magam szeretkezés közben sem részben emiatt. Tudom, hogy nem engedtem magamhoz közel Zalánt e téren se, és azt is tudom, hogy ez hatalmas hiba volt. Már nem akarom ezt, nem akarok félni. Nem akarom ezt ilyen formában tovább művelni. Nem szabad ennyire magamba zárkóznom. Meg kell nyílnom, mert különben ezzel is csak ártok a páromnak és magamnak egyaránt. Egy kapcsolatnak a bizalmon kellene alapulnia. Ha a saját tulajdon párodat nem engeded magadhoz közel, akkor alapjaimban rengeted meg a kapcsolatotokat.

Igyekeztünk kitartani egymás mellett, hisz egy megfoghatatlan kapocs volt köztünk. Az együttléteink - ha nem is tökéletesek, de - csodásak voltak, szinte már euforikusak. Bár megvoltunk, mindvégig hiányzott a teljesség, majd a problémáim sokasodtak, a feszültség bennem folyton csak nőtt, és sok esetben robbant is. 

Szinte törvényszerű volt, hogy a mi kapcsolatunk se fogja ezt így tovább bírni. Hiába a szerelem, ha nem mutatod ki kellően szeretetedet a párodnak... ha nem bízol meg benne igazán... ha nem nem becsülöd meg, nem értékeled Őt... ha nem engeded magadhoz közel, sőt, inkább eltaszítod magadtól... akkor ezzel csak szép lassan megölsz mindent...

Sajnos nem bírta tovább mellettem, besokallt, ezért elhagyott.

Mikor nem sokkal karácsony előtt szakított velem, összeomlottam. Napokig nem ettem, nem tudtam kikelni az ágyból, szinte folyamatosan csak sírtam. Nem akartam tovább élni, az öngyilkosságon kezdtem gondolkodni, még búcsúlevelet is írtam. A legjobb barátomnak köszönhetően végül nem tettem meg. Egyedül ő volt mellettem, ő segített tovább élnem, és ezért hálás vagyok neki. Azt tanácsolta, keressek valami motivációt, egy új életcélt, ami segít tovább léteznem. Így hát elhatároztam, rendbe teszem az életemet és önmagamat is, hogy legyen esélyem visszaszereznem a párom. Aprólékosan végig rágtam szinte mindent. A fejemben újra végig mentem a kapcsolatunkon, hogy megtudjam, hol, miért lett elrontva a dolog. Végül rájöttem: miattam.

Mikor befejeztem az egyetemet, sikerült az államvizsgám, onnantól szétestem. Egyedül a nyelvvizsgám hiányzott ahhoz, hogy végre beinduljon az életem, ugyanis anélkül nem kaptam kézhez a diplomám. Sajnos sok esetben anyagi akadálya is volt annak, hogy nem tudtam nyelvórákat venni, illetve már belátom, mindig találtam valami plusz ürügyet is. Kölcsön pénzből, az államvizsga után végül elkezdtem egy nyelvi tanfolyamot. Mellette nagyon sokat dolgoztam. Heti 6 nap meló, az egyetlen szabadnapomon meg kelhettem hajnalban, hogy oda-vissza 120-130 km-t utazhassak a tanfolyam miatt. Sajnos hiába volt az egész. A nyelvvel küszködtem, nem tudtam elsajátítani. A nyár végeztével a munkámat elveszítettem, munkanélküli lettem, nyelvvizsgát letennem meg esélyem se volt azzal a tudással, amivel rendelkeztem. Olyan reménytelennek tűnt minden. Magamba zuhantam. Mindenért kiborultam, semmi nem tetszett. Alkalmi munkákból igyekeztem fenntartani magam, mellette Zalán segített anyagilag. Ez ment közel 1,5 évig: alkalmi munkák, nyelvvizsga sehol, folytonos hárítás, állandó feszültség és veszekedések. A kilátástalan helyzetem, a jövőképem hiánya előhozta a sötét, depressziós oldalam.

Még régebben azt mondta a párom, hogy én vagyok az ő kis pingvinje. Nem értettem, miért/mire mondja, majd hozzátette: "egy pingvin egy életre választ magának párt". Ez nagyon meghatott. Én is úgy éreztem, megtaláltam azt a valakit, akivel le tudnám élni az életem... Csakhogy én tönkretettem mindent. Időközben annyira megváltoztam, hogy nem csak hogy én magamon nem vettem ezt észre, de közben fokozatosan eltaszítottam magamtól Zalánt, mellette sokat bántottam, így szabályosan megutáltattam magam vele. Hogy tud az ilyesfajta elsöprő szerelem átváltani gyűlöletbe?! Nem is olyan nehezen. Engedtem, hogy eluralkodjon rajtam a kétségbeesés, a létbizonytalanság, a depresszió. Engedtem, hogy szép lassan minden módon az a valaki legyek, aki soha nem akartam lenni. Olyan lettem mint az anyám. (Anyámról a Családom című fejezetben lehet olvasni.) Szép aprólékosan kiszeretettem magamból. Szeretett, ez nem kérdés, de idővel, a sok valós és generált problémáim miatt, már nem az a valaki voltam, akibe beleszeretett, és én erre sajnos csak mostanság jöttem rá. 

Ő igyekezett mellettem állni, támogatni, segíteni, amiben csak lehetett, de én nem engedtem. Na meg hiába jelezte, hogy "baj van", hogy már nem olyan szinte semmi, mint rég, én értetlen voltam. 

Az utóbbi időkben nem engedtem magamhoz közel, még inkább bezárkóztam, falat emeltem magam elé, és ezáltal kettőnk közé. Nem szóltam, hogy problémáim vannak, nem kértem segítséget, hanem gyűjtöttem magamban a gondokat, és eközben felemésztettem önmagam. Az érzéseimet nem mertem neki kimutatni, féltem, hogyha közel engedem, akkor ezáltal sebezhetővé válok. Az egyik legnagyobb hülyeség volt részemről. Pont azzal sérült mindkettőnk, hogy nem mutattam ki neki valós érzelmeim, többek között, hogy mennyire szeretem. Az utóbbi időben nagy ritkán kis morzsákat kapott csak tőlem: puszik, ölelések, apró gesztusok. Éveken keresztül egyszer se mondtam neki hangosan: "szeretlek!". Hülye fejemmel többször mondani akartam, de nem mertem. Egy idióta voltam... Emlékszem, mikor nem is olyan rég, összebújva csókolóztunk az ágyon, vagy mikor filmet néztünk egymáshoz bújva a kanapén. Mindegyik alkalommal felnéztem Rá, megsimítottam, majd elmosolyodtam... Ő kérdezte, hogy "mi baj?", de én csak annyit mondtam: "semmi". Pedig nagyon is volt valami... mégpedig, hogy szeretem!  

Rengeteg, szinte irreleváns elvárásom is volt a párom felé. Egyik rosszabb volt mint a másik. Ő hiába szólt, hogy túl sok, egyszerűen nem értettem miért mondja, vagy valahogy mintha nem fogtam volna az adást. De már értem, miért mondta, és elismerem, igaza volt. Nagyon sok olyan dolgot kértem/vártam el, ami totál felesleges problémázás volt részemről. Már ezt is tudom.

Nem is olyan régen olvastam egy cikket, ami arról szólt, milyen 8 jogos elvárás merülhet fel egy kapcsolatban:

1. Tisztelet - Aki tisztel, elismeri az erősségeidből fakadó erényeket, és elnéző a gyengeségeiddel. Nem figuráz ki, nem tesz nevetségessé. Nem hánytorgat fel régmúlt sérelmeket, utadat észrevétlenül segíti, pozitív megerősítése, dicsérő szavai ösztönöznek, új erőt adnak.
2. Érdeklődés - Elvárhatod a társadtól, hogy figyelemmel, és érdeklődéssel forduljon a dolgaid felé. A munkád, kapcsolati hálód, rémálmaid, rossz napod, élményeid, és érzéseid felé tárja ki a szívét, legyen a te örömöd ugyanúgy az ő öröme, és fordítva. Szeresse a személyiséged is, sikereid töltsék el büszkeséggel, véleményeid, gondolataid, érzéseid felé forduljon érdeklődő figyelemmel.
3. Intimitás - Az intimitás nem ugyanaz, mint a szex. Az intimitás azt jelenti, hogy átengedem a társamat a bizalmatlanságom burkán. és egészen közel engedem, hogy megismerje, és megtanulja a sebezhető énemet. Hogy megtanuljon, és elsajátítson engem, ismerje minden arcomat, hangulatomat, rezdülésemet.
4. Nagylelkűség - Nem a drága ajándékokat, vagy a luxusutazást jelenti. Hanem minden olyan törekvést, ami a társam boldogságát, jólétét, érzelmi biztonságát, bizalmát erősíti. A gondoskodás, a társam igényeinek figyelembevétele nem okoz lelki terhet, nem kerül sok energiába, és nem igényel sok előkészületet. A gondoskodó nagylelkűség a szeretett személyről az egyik legszebb ösztönös tevékenység.
5. Együttérzés - Ha fáj valami, akkor tudjam, az ő karjaiba zuhanhatok. Ott kisírhatom magam, kiadhatom a fájdalmamat, szitkozódhatok. De a puha védelemben menedékre találok, ahol szavai simogatnak, és nyugtatnak majd. Nem kell, hogy faggasson, vagy olvasson a gondolataimban, és nincs szükség "az ugye megmondtam" kezdetű, fölösleges megnyilvánulásokra sem. Ölelő karok kellenek, és együttérző szavak, semmi más.
6. Idő - Minden kapcsolat alapja az együtt töltött minőségi idő. A minőségi idő lényege az együttlét, és az egymásra fordított osztatlan, szeretetteljes figyelem. Ezt elraktározzuk, kellemes, bizsergető élményként előhívjuk, és a folytonos gyakorlásra törekszünk, újra át akarjuk élni.
7. Tapintatosság - Egy figyelmes partner tudja, mikor, mit mondjon, vagy maradjon csöndben. Nem játszmázik, világosan, érthetően kommunikál, de ez soha nem durva, bántó, vagy sértő. Képes a dolgokat a másik szemszögéből megvizsgálni, és ily módon döntést hozni. A szerelmünk nem dédelgetni való plüssállat, hanem önálló akarattal felruházott (szeretni való) hús-vér emberi lény.
8. A szeretet feltétel nélküli kimutatása - Nem tesz szeretet koldussá, nem pipettán adagolja a gyöngédséget, szexet, és a szerelmet. Nem kell folyamatos megerősítés, mert az érzelmi biztonság és bizalom nyugalmat ad. Az otthonunk erődítmény lesz, puha-meleg fészek, ahová jó hazamenni.

Forrás:

https://www.stylemagazin.hu/hir/8-jogos-elvaras-amit-nagy-hiba-feladni-egy-kapcsolatban/16586/keresd-a-not/szivvonal/

Bár kezdetben ezekkel az "elvárásokkal" igyekeztem én is működni, valamiért egy idő után mégis élesen szembementem velük. Szinte semmit nem tettem meg a leírtakból, vagy épp teljesen ellentétesen cselekedtem. 

Valahogy, valamiért egy idő után megfeledkeztünk egymásról is. Én állandóan minden hülyeségen görcsöltem, másról se tudtam beszélni, csak a párkapcsolati problémáinkról, melyeket amúgy én magam generáltam. Közben a kapcsolatban fontos dolgok (amitől a párkapcsolat párkapcsolat) eltünedeztek. Pár perc késés miatt kikeltem magamból, és ezért szó szerint a földbe döngöltem Zalánt. Pedig nem dőlt össze a Világ, bocsánatot is kért, mégis rátámadtam. A konstans frusztrációmból adódóan szinte mindenen kiakadtam, puffogtam, rosszabb esetben őrjöngtem, és mellette Őt bántottam folyton. Sok esetben egy gerinctelen féreg voltam...

Talán az egyetlen, amit nem csípek Zalánban, az a hirtelensége, a meggondolatlansága. Sajnos sok esetben meggondolatlan szavak hagyták el a száját, amik a kapcsolatunknak egy cseppet sem kedveztek. De sosem ok nélkül mondta, amit, nem magától szülte... azokat én provokáltam ki. Ha megállás nélkül tolod az "elmebajod", és túlfeszíted a húrt, átléped a határt, akkor ne csodálkozz, ha egy idő után védekezésképp visszaszólnak neked. A hirtelen szavai nem lettek volna, ha tartottam volna magam a kezdetben felállított elveimhez: nem leszek olyan, mint az anyám. (Anyámról a Családom című fejezetben lehet olvasni.) 

Sokat kötekedtem, és sokszor elég gusztustalan stílusban. Ezekben az esetekben Ő reflektálásként mondott valamit, amit nem gondolt komolyan, inkább csak visszaszúrni akart vele, viszont ezzel csak azt érte el, hogy még feszültebb lettem, majd még inkább bezárkóztam. Pedig csak be kellett volna fognom a szám, nem akadékoskodni feleslegesen, vagy legalább megválogathattam volna a szavaim, a stílusom, és máris az egész balgaság megelőzhető lett volna. Utólag már milyen egyszerűnek tűnik az egész, ha nincs az agyad helyén füst.

Sajnos időközben a fontos érintések, bújások, puszik, a kézen fogva való sétálások apránként megfogyatkoztak. Ezen visszamenőleg nincs is miért meglepődni. Ha a párodtól nem kapsz kellő szeretetet, sőt, helyette inkább csak bánt téged, akkor következésképpen te sem adsz már úgy szeretetet, helyette ösztönösen védekező mechanizmusba kapcsolsz, és a "következő pofonoktól" félvén inkább csak hátrálsz, tartod a távolságot. Zalánnal ez történt. Fokozatosan bezárkózott, egyre nagyobb távolságot tartott, és egyre ritkábban és akkor is csak félve próbált közeledni. Ennek nem lett volna szabad így történnie. Az, hogy az érintések, a kedves gesztusok, az intimitás szinte eltűntek, csak még inkább szították a folyamatos feszültséget. Egy pokoli ördögi körbe kerültünk: feszültség --> veszekedés --> távolságtartás --> feszültség... és indult elölről.

Megannyi bajom volt, ugyanakkor azt akartam, hogy legalább mi működjünk jól. Ezen pattogtam folyton, eközben elkövettem azt a baklövést is, hogy semmi nem felelt meg nekem. Ha valamit tett, az azért nem volt jó, ha nem tett, akkor meg azért. Egyszerűen nem vettem észre  a jót, ami megadatott, és nem is becsültem meg, mert mindig valahogy csak jobbat akartam. Nem értékeltem, hogy mennyi mindent megtett értem, értünk. Közben Őt bántottam folyton, rögtön "ugrottam", ha nem tetszett valami. Nem kérdeztem, vagy próbáltam megbeszélni a dolgot, hanem kiosztottam, becsméreltem, letorkolltam szinte mindenért. Ez is akkora ostobaság volt a részemről, már ezt is belátom. Hatalmasat hibáztam. Nem lett volna szabad úgy bánnom vele, ahogy több esetben is megtettem. Jobban meg kellet volna becsülnöm, értékelnem, ami megadatott, és nem akadékoskodnom minden szarságon. Rettenetesen megbántam, őszintén sajnálom!

Egy újabb felismerés:

"Amikor valakit bírálsz, nem őt minősíted, hanem önmagadat." - Wayne Dyer

Ezen nincs mit magyaráznom, teljesen igaz.

Van egy idézet, ami nagyon sokatmondó:

"Akkor szeress a legjobban, amikor a legkevésbé érdemlem meg, mert akkor van rá leginkább szükségem."

Nekem nagy szükségem volt Rá és a szeretetére, de én mégsem engedtem, hogy szeressen. Hatalmas ballépés volt ez is részemről. Hiába küzdött értem, próbált segíteni, mellettem állni a bajban, de én nem engedtem. Többször ellöktem magamtól, nem hagytam, hogy segítsen, vagy hogy akár csak megfogja a kezem. Szó szerint eltaszítottam magamtól. Hogy miért? Máig nem igazán tudom. Talán féltem, vagy csak nem hittem, hogy méltó vagyok a szeretetére... tényleg nem tudom.

Bevallom, volt, mikor haragudtam Zalánra, mert úgy éreztem, megbántott. Azért éreztem magam megbántva, mert nem úgy történtek a dolgok, ahogy én irreálisan szerettem volna. Semmi nem felelt meg. Valahogy úgy éreztem, minden/mindenki ellenem van. 

Amikor elborult az agyam, én is, mint a legtöbb ember, olyanokat mondtam a másiknak, amiket utólag már megbántam. Mikor elszáll a lilaköd, kitisztulnak a gondolataid, rájössz, mekkora idióta voltál. Jön a lelkiismeretfurdalás, és két választásod lehet: helyrehozol mindent vagy sunnyogva lelépsz. Mikor sikerült lecsillapodnom valamelyest, némiképp próbáltam menteni a menthetőt. Elnézést kértem, őszintén sajnálkoztam. Én nem akartam lelépni, de ahogy egyre többször és többször keltem ki magamból, már hiába volt az esdeklésem, Ő nem bírta tovább, ezért odébbállt. 

A következő két idézet esetlegesen mindkettőnk szemszögéből értelmezhető lehet:

"Amikor kitisztul a fejed, minden világossá válik. Megbocsátasz magadnak. Megérted Őt is. Hirtelen a fontossági sorrend is helyre kerül: szeretni Őt fontosabb, jobb és tartalmasabb volt, mint haragudni rá. Végül megbocsátasz."

"Ha valahol szeretet van, ott bármekkora legyen a lecke (bármi történt és bárhogy nevezted), megbocsátás lesz. A kérdés csak, hogy elég fontos-e számodra a másik és a vele töltött idő annyira, hogy ne vesztegess erre éveket?"

Forrás:

https://www.stylemagazin.hu/hir/Ha-idovel-ugyis-megbocsatasz-miert-nem-bocsatasz-meg-azonnal/19010/keresd-a-not/fesztelen-mindennapok/

Ő mindvégig küzdött azért, hogy velem lehessen, de közben velem kellett megharcolnia, és mellette még lelkileg terrorizáltam is. Sajnos nemcsak hogy nem küzdöttem le saját magam, még ki is fordultam önmagamból. Sokáig kitartott, megannyi "pofont" kapott tőlem, igyekezett talpon maradni, harcolni tovább, de végül elfogyott az ereje.

Azzal a valakivel tervezte a jövőt, akit megismert, és akibe beleszeretett, és nem azzal, akivé öntudatlanul váltam.

Már soha nem akarom ezeket a ballépéseket elkövetni. SOHA! Akkora pofont kaptam az élettől, hogy egy életre megtanultam a leckét.

Nincs bennem harag, gyűlölet, vagy bármi hasonló azért, mert elhagyott, mitöbb, hálás vagyok inkább, hisz ezáltal felnyílt a szemem. Ami igazán bánt, amiért nyomaszt a bűntudat és ami elviselhetetlen fájdalommal tölt el, hogy nem engedtem magamhoz igazán közel... hogy nem bántam vele jól... hogy mennyit ártottam neki... hogy nem mutattam ki kellően valódi érzéseimet... és hogy ezek által elveszítettem. Többet nem okoznék neki bánatot, fájdalmat. Többé nem ártanék neki. Mindegyik nap megbecsülném, és azon lennék, hogy minden létező módon kimutassam neki, mennyire fontos nekem, hogy mennyire szeretem! 

Alapjaiban véve eléggé elfuserált vagyok, ez tény, és tudom, hogy nem könnyű velem. (Erről részletesebben az Én című fejezetben írtam.) Nagyon sok rosszat kaptam az élettől, és sajnos nagyon sok baklövést el is követtem, de ezekből immár mindből tanultam. 

Zalán elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Az egyetlen egy dolog, amit képtelen volt tovább elviselni, az a kialakult természetem. Sajnos az idő múlásával nem hogy nem könnyítettem meg neki a dolgot velem kapcsolatban, csak még inkább megnehezítettem. Szakításkor ezt mondta nekem: "már csak árnyéka vagy önmagadnak". Hatalmasat ütöttek a szavai, de belátom, minden szó igaz volt. A kapcsolatunk vége fele már egyáltalán nem voltam önmagam. Már nem az a valaki voltam, akibe beleszeretett. Előbb kellett volna magamhoz térnem, és jobban meg kellett volna becsülnöm azt a különleges, csodálatos férfit, aki mellettem volt. Amit el lehetett szúrni, azt én sajnos elszúrtam...

Ha visszamehetnék az időben, nagyon sok mindenen változtatnék. Többek között a hozzáállásomon, a modoromon, a kiakadásaimon. Jobban szeretnék, jobban megnyílnék, sokkal közelebb engedném magamhoz. Nem problémáznék annyit, nem várnék el felesleges értelmetlen dolgokat, jobban megbecsülném, ami megadatik. Normálisan beszélném meg a gondokat, és közösen találnánk meg rá a megoldást, ami mindkettőnknek megfelelő. Nem halogatnám a dolgaim, nem jönnék hülye kifogásokkal. Hamarabb rendezném a pályámat is. Az egészségemre sokkal jobban odafigyelnék, és hamarabb tenném meg a jobb életért kitűzött célokat. Többet puszilnék, ölelnék, csókolnék, érintenék, simogatnék. Minden nap kimutatnám és mondanám, mennyire szeretem. Nem engedném, hogy a problémáim elnyomjanak, vagy hogy anyám bárhogy is befolyással legyen a kapcsolatomra. Jobban figyelnék a másikra. Többet hallgatnék, nem mondanék feleslegesen olyat, ami bánthatná a másikat.

Sajnos a múltat nem változtathatom meg, de azt ígérhetem, ezentúl helyesen cselekszek!

Rengeteg dolgon változtattam a szakítás óta, többek között főként a hozzáállásomon, ami leginkább a bajok forrása volt. (A változásokról részletesebben a Mindennapjaim a szakítás óta című fejezetben írtam.) Egyes, a személyemből eredő tényezőkön, ha akarnék se tudnék módosítani, hisz az Én vagyok. De egyszer már szeretett, és csak remélni tudom, hogy ismét képes lesz szeretni engem. Összességében nem tartom magam rossz embernek. Nem vagyok tökéletes, mint ahogy más sem. Hibáztam, sajnos többször. De hiszem, hogy mindenki képes rászolgálni a megbocsátásra, és remélem, egyszer én is kiérdemlem.

Az általam gerjesztett idiótaságokon túl és minden rossztól függetlenül összességében jók voltunk együtt. Ő is különc és én is. Ő is dilis, ahogy én is. Együtt ökörködni, vigyorogni... olyan jó volt. Az alap értékrendjeink, az álmaink, a vágyaink nem ütköztek, gyakorlatilag ugyanazt akarta mindkettőnk. Ami nem működött, az mind miattam volt. Nem akarom, hogy minden véget érjen. Szeretni és szeretve lenni, és egy életen át együtt mókázni. Ezt akarom.

Nehogy azt higgye bárki is, hogy most csak fűt-fát ígérek, és hogy feladom önmagam. Ez nincs így. Én az a valakit adtam/adom fel, akivé váltam, és aki egy kicsit sem én vagyok.

"Ha hiszel benne, hogy működik, akkor látni fogod a lehetőségeket. Ha azt gondolod, hogy nem működik, akkor az akadályokat fogod látni." - Wayne Dyer

Én immár nemcsak hiszem, hanem tudom is, hogy tudunk működni!  

Tudom, hogy baromi körülményesen és nem épp kedvező áron, de már tisztában vagyok vele, hogy hogyan kellene egy párkapcsolathoz méltón viselkednem, hogy végre jól működjünk, és csak remélni tudom, hogy lesz még módom bebizonyítani neki. 

"Egyetlen kapcsolat sem tévedés, még azok sem, amelyek szakítással végződnek. Minden viszonyunknak van egy célja: közelebb visz minket a valódi lelki társunkhoz, és lehetőséget teremt arra, hogy a hibáinkból tanulva átformáljuk a természetünket."

Én már megtaláltam a valódi lelki társam, csak sajnos elveszítettem... azonban ezáltal az elmúlt hónapokban jelentős fejlődésen ment keresztül  a személyem. (Erről részletesebben a Mindennapjaim a szakítás óta című fejezetben írtam) 

...

Ő Életem Szerelme! Ő a Világot jelenti számomra. Nála tökéletesebb társat nem kívánhatnék!  Amit érzek iránta, soha nem fog elmúlni. Ő számomra a Minden. 

Őszintén, tiszta szívből, az életemnél is jobban szeretem, míg Világ a Világ, és még annál is tovább!

Remélem, megbocsát, és megengedi, hogy helyrehozzak mindent!

"Egyikünk sem változtathatja meg a tegnapot, de mindenki képes változtatni a holnapon."

Vissza a Kezdőlapra.

"Nem tudok mást mondani, csak azt: veled szeretném leélni az életemet! Még ha őrültségnek hangzik is. (...) De még soha életemben nem voltam semmiben ilyen biztos. De ha esélyt adnál nekem, nekünk, egész hátralévő életemben igyekeznék bebizonyítani, hogy jól döntöttél! Szeretlek! És nemcsak azért, amilyen vagy, hanem azért is, amilyennek a közös jövőt látom Veled."