Családom

Ha a családomat egy szóval kellene jellemeznem, akkor talán a kriminális lenne a legmegfelelőbb jelző rá.

Először külön-külön részt szántam anyámra és apámra, de végül úgy véltem, egy közös fejezetben mutatom be őket, hisz mégis csak egymásra is hatással voltak az évek során.

Édesanyám önző, öntelt, nárcisztikus, akaratos, arrogáns, kíméletlen, agresszív, manipulatív, stb... ha egy szóval kellene jellemeznem, talán a legmegfelelőbb kifejezés rá a szociopata. Folyamatosan terrorizálja környezetét, ám ezt nem könnyen látható, érzékelhető módon teszi, sőt. Magánéletben vagy személyes viszonyaiban gonosz, ám tanúk jelenlétében ártatlan és elragadó. A saját torz, hamis valóságát erőlteti másokra. Bár nem illik ilyet mondani bárkire is, de külsőleg, még női szemmel is, szerintem taszító. Erős dohányos, ami a bőrén elég látványosan megnyilvánul. Haja sprőd, fakó, állandóan úgy fest, mintha megtépték volna. Manapság eléggé elhagyta magát: a 160 egynehány cm-es magasságához több mint 70 kg-t nyom. Őszintén nem értem, mit esznek rajta a pasik... na de mindegy is.

Anyám előszeretettel alkalmazza mai napig a lelki-terrort. Ő az a fajta ember, aki előbb cselekszik, aztán gondolkodik, már ha egyáltalán gondolkodik. Minden problémájáért másokat hibáztat, önnön magát egy cseppet sem tartja vétkesnek semmiben. Érzelmeit elég rosszul fejezi ki. A "szeretlek" szó soha nem hagyta el a száját, legalábbis irányomba.

Annyit megtudtam a gyerekkoráról, hogy neki sem volt feltétlen minden fenékig tejfel. Egyedüli gyerekként szinte mindent megkapott, szó szerint el volt kényeztetve, ugyanakkor az anyja (nagymamám) nem volt képes elviselni, hogy a férje (anyám édesapja) sokkal jobban szerette anyámat, mint őt. A nagymamám állandóan féltékeny volt anyámra, és ezért sokat bántotta is őt. Gyakorlatilag ugyanúgy terrorizálta a mamám anyámat, mint engem anyám. Érdekesség, hogy már az előtte lévő generációkban is ugyanilyen viszony megnyilvánult az anya-lánya kapcsolatokban. A dédim és a nagymamám, a nagymamám és anyám, anyám és én köztem szinte ugyanaz a terror zajlott/zajlik. Mintha valami rossz családi átok ülne a családomon.

Édesapám első ránézésre kissé félelmetes lehet az embereknek, hisz nem kis alkat: több mint 190 cm magas, és kb. 140 kg, ha nem több. Ezzel szemben egy kedves, jámbor ember, akit viszonylag nehezen lehet kihozni a sodrából. Határozott, markáns kiállású, ugyanakkor vicces, jó humorú. Mindenkivel tisztelettudó, udvarias. Hivatásában kiemelkedő. Nagyon sokat dolgozik, szerintem sokszor túlvállalja magát, hogy megteremtsen egy olyan életszínvonalat, hogy lehetőség szerint ne kelljen nélkülöznie senkinek a családtagjai közül.

Apámnál betelt a pohár, nem bírta tovább, hogy szétmarcangolják a lelkét, állandóan eltiporják, hogy ne legyen önálló gondolata, és hogy minden létező módon leépítsék az önbecsülését. Nem lehet hibáztatni azért, mert nem tudta tovább elviselni azt a terrort, amit anyám mellett nap mint nap át kellett élnie, és ezért az egyetlen járható utat választotta, a menekülést.

A szüleim 16 éves koromban elváltak, ami akkor a lehető legjobb döntés volt részükről. Csak az állandó veszekedésről, sérelmezésekről, feszültségről, sőt, tettlegességről szólt addig is a kapcsolatuk. Ebben a családi légkörben nem is csodálom, hogy olyan lettem, amilyen, hiszen egy gyerek sem tudott volna normálisan felnőni ilyen családban.

Mindkét szülőm újraházasodott. Apám 2013-ban vette el azt a nőt, akivel már az anyámmal való házassága alatt viszonya volt, és akitől 2009-ben született egy kisfia is. Anyám és a - közel 40 évig nem látott - gyerekkori szerelme 2015-ban ismét egymásra találtak, majd rá egy évre már egybe is keltek.

Apámmal sajnos sosem volt igazán közeli a kapcsolatom, inkább csak az utóbbi években vált jobban az életem részévé. Persze addig is az apám volt, szó se róla, de valahogy sosem volt olyan a kapcsolatunk, mint ahogy az egy apa-lánya kötelékben elvárható lett volna. Gyerekkoromból inkább csak az maradt meg, hogy alig volt otthon, sokat dolgozott távol tőlünk, ha meg otthon is volt, akkor is a műhelyében ügyködött, vagy épp anyámmal veszekedett. Mi úgy igazán nem beszélgettünk egymással, effektíve nem is ismertük egymást. Természetesen igyekezett segíteni, amiben csak tudott, támogatott a céljaim elérésében, de sosem volt igazán mellettem. Családi programok, mint mondjuk kirándulás, nemigen voltak. Egyik évzárómon sem volt jelen, inkább csak a nagyobb eseményekben (pl. ballagás) vett részt. Mint korábban írtam, van egy féltestvérem, egy most 9 éves öcsém. Olyannyira nem voltunk egymás életének igazán részesei apámmal, hogy az öcsém körülbelül 2-3 éves lehetett, mikor legelőször találkoztam vele. Apám azóta igyekszik rendezni a kapcsolatunkat, de azt ő is belátta, hogy sajnos a múltat nem tudja megváltoztatni, illetve bevallotta, rettentően megbánta, hogy otthagyott anyámmal, máig mardossa a bűntudat miatta.

Manapság többet beszélünk telefonon, érdeklődünk egymás felől. Nagyobb családi események alkalmán meghív magukhoz, beszélgetünk, ismerkedünk, igyekszünk pótolni a pótolhatót. Épp a minap egy összejövetelen mesélt el apám több dolgot, amit eddig nem tudtam. Elmesélte, hogy anyámnak már a kapcsolatuk kezdetén mindvégig az volt a célja, hogy férjhez menjen és teherbe essen, miképpen ezáltal el tudjon szakadni a családjától. Apám, amolyan kötelességtudatból végül elvette anyámat feleségül. Nem kell nagy matektudással rendelkeznie az embernek ahhoz, hogy rájöjjön, ha az esküvőjük áprilisban volt, és a bátyám még ugyanazon év decemberében született, hogy akkor már az egybekeléskor anyám várandós volt. Mint kiderült, anyámnak már a házasság előtt, aztán alatt is több férfivel is viszonya volt, a hűségesség sosem jellemezte, és ezt a bátyám születése sem változtatta meg. Míg apám mindössze egy nővel lépett félre a házasságuk alatt, aki mellett aztán megtalálta a lelki békéét, - mai napig együtt vannak, mint már férj és feleség, - anyám listája ettől jóval hosszabb. Minimum 10 férfiről tudok, akikkel "kapcsolata" volt, sőt, többségük házas ember, akiknek aztán a feleségeiknek általában apámról és annak hűtlenségéről panaszkodott. Ironikus, nem?! Úgy vélem, az álszent jelzőt is kiérdemelte anyám ezáltal. Apám éveken keresztül tűrt. Bevallotta, hogy sajnos volt idő, mikor alkoholba fojtotta bánatát, de idővel kérdőre vonta saját magát, így hát önerőből végül letette a poharat. Többször próbálta menteni a menthetőt, de utólag már belátta, ő egyedül ehhez kevés volt. A bátyám és én köztem 5 év van. Születésem után sem lett jobb a helyzet, épp ellenkezőleg. Folyamatosan csak a veszekedések, ordibálások mentek. Apámnak két esetben el is járt a keze. Ahogy korábban írtam is, apám nagyon kedves, jóindulatú, így ezt nehéz elhinni első hallomásra. Nem mentegetőzni akart a tettéért, de mesélte, mindkét esetben anyám olyat vágott a fejéhez, amit képtelen volt megemészteni, és ezért kirobbant belőle a düh. Apámnak nagyon jó kapcsolata volt az édesanyjával. Anyám azzal érdemelte ki az ütéseket, mert azzal vádaskodott, hogy apám (előre is bocsánat a szóért) kúrogatja a saját anyját. Apám ezt nem bírta lenyelni. Mesélte még, hogy miután megszülettem, anyám állandóan azt hajtogatta, hogy én nem is tőle származok. A slusszpoén, hogy anyám meg azzal igyekezett apám ellen szítani engem, hogy nekem meg azt állította, apám azt terjeszti, hogy én nem is az ő gyereke vagyok. Csak a rend kedvéért: annyira hasonlítok apámhoz, nagyon sok közös vonásunk van, hogy megkérdőjelezhetetlen, hogy valójában az ő gyereke vagyok-e.

Anyám éveken keresztül bántotta apámat, folyamatosan mocskolódott, lejáratta, megalázta. Minden létező módon tönkretette. 5 éves lehettem, mikor apámnak viszonya lett a jelenlegi feleségével. Mikor akkoriban kitudódott, anyám jelenetet rendezett. Apámat ócsárolta a faluban, mindennek lehordta. Igazság szerint nem is értem, hogy mire akadt ki, hisz ő mindvégig több férfivel is viszonyt folytatott, sőt, ahogy bánt apámmal, nem is csodálkozok, hogy apám végül másnál találta meg a boldogságát.

Gyerekkoromból nagyon sok mindenre emlékszem. Míg mások az óvodai jelüket is nehezen idézik fel, én részletesen emlékszem például arra, hogy számtalanszor a szüleim közé álltam, miközben civakodtak, és azt üvöltöttem, "ne veszekedjetek!". Vagy hogy a veszekedések végén, mikor apám legtöbbször elviharzott, akkor anyám rajtam töltötte ki a bosszúját. Sokszor volt, hogy minden ok nélkül nekem támadt, és megvert. Akkoriban nem tudhattam, miért kapom, amit, de felnőttfejjel már össze tudtam rakni a dolgokat: az állandó frusztrációját rajtam vezette le.

Anyámnak türelme sose volt. Ha az ő véleményével nem értettem egyet, és ennek hangot is adtam, akkor nem meghallgatott, hanem rögtön ütött. Példának okáért körülbelül 11 éves lehettem, mikor egy kabáton összeszólalkoztunk. Kellemes, kora tavaszias idő volt. Reggel anyámmal ügyet intézni indultunk a tőlünk pár km-re lévő nagyobb városba. Ő rám akart erőltetni egy vastagabb kabátot, de én mondtam, hogy a vékonyabbat szeretném, hisz jó idő van. Erre ő üvöltözni kezdett velem. Én nem hagytam magam, kiálltam az akaratom mellett, erre ő bedühödött. Lökdösött, rángatott, hogy vegyem fel azt a kabátot, amit ő akar. Én fogtam magam, és elindultam kifele, az akkor éppen az udvarunkon dolgozó apámhoz segítségért, hátha ő kiáll mellettem elven. Kifele menet anyám neki lökött teljes erőből a bejárati ajtónak, bevertem a fejem, majd ütlegelni kezdett. Anyám markaiból épphogy ki tudtam bújni, majd apámhoz futottam bőgve. Anyám rombolt utánam dühösen. Hüppögve elmeséltem apámnak, mi történt, és a segítségét kértem. Anyám apám előtt már nem mert tettlegességig fajulni, viszont a hangját továbbra is hallatta. Pár perc üvöltözés után apám segítségével azt a kabátot vehettem fel, amit szerettem volna, anyám meg felfújt pofával csak magában dünnyögött tovább. Kínkeservesen elindulhattunk ügyet intézni. Nem volt épp kedvező a hangulat, a feszültség megmaradt, csak átváltott passzív-agresszív viselkedésbe. Hála égnek különösebben nagyobb bajom nem lett, viszont elég nagyot szólt a fejem az ajtón, és egy életre megmaradt az emlék... mindez egy nyomorult kabát miatt. A slusszpoén az egész sztoriban, hogy a nap folyamán olyan jó idő lett, hogy egyáltalán nem volt szükség kabátra. Egy szál pulóverben császkáltunk a városban, a kabátjainkat a kezünkbe hurcoltuk magunkkal. Míg én egy vékony dzsekit vittem a kezemben, anyám a vastag kabátját volt hajlandó cipelni egész nap. Ha erre visszagondolok, megmosolyogtat mai napig. Néha jól esik kárörvendeni. 😊

Pár évvel ezelőtt édesapám egy illuminált pillanatában elmesélte, hogy én csak azért lettem, mert anyám így akarta őt akkor megfogni, ott tartani. Nem mintha eddig nem éreztem volna ezt az életem során, de ott, akkor, abban a pillanatban, szíven ütött. Hallani elég rossz élmény volt. Egyik alkalomkor, mikor anyámmal újfent veszekedtünk, ezt felhoztam neki. Akkor épp az volt a baja, hogy én mennyi pénzbe kerültem már, és hogy a csecsemőkori kajám árát sem adja vissza neki már senki. Megkérdeztem tőle, hogy akkor minek csinált, ha ennyi baja van velem, na meg hol marad a felelősség? Erre a válasza csak annyi volt: nem egyedül csinált engem. Hm... most ezért hálásnak kellene lennem, hogy megszülethettem azért, hogy ő odakösse magához apámat (teszem azt hozzá, sikertelenül), illetve hogy egy életen át engem hibáztasson a szar életéért és minden problémájáért?! Kösz...

Mikor a szüleim elváltak, akkor némiképp megszűnt az állandó puskaporos légkör, viszont a drámázás folytatódott. Onnantól kezdve, hogy apám elköltözött, anyám mindenkinek úgy festette le magát, mint áldozat. Azt mesélte az embereknek, hogy mennyire megbántotta, átverte őt az apám, hogy megalázta, elhagyta őt egy másik nőért, akivel már a házasságuk alatt is megcsalta őt, blablabla... A külvilágnak ő mindig csak a szépet láttatta/láttatja. Mai napig azt mutatja mindenkinek, hogy ő mennyire tökéletes. Ő, az egyedülálló anya, aki milyen példásan nevelte a gyerekeit. De azt senki nem látta, hogy mi zajlott valójában a háttérben, hogy mi miért történt, vagy hogy milyen is anyám igazából.

Anyám sokra vihetné íróként. Úgy tud sztorikat kitalálni, hazudni, mintha csak valaki egy regényt olvasna. A környékünkön apámat sikerült elég rossz színben feltüntetnie az évek során. Össze-vissza hazudott mindent róla, lejáratta mint embert, férjet és családapát. Viszont apám még ezek után is csak tűrte, hogy bemocskolja anyám, többet nem akart már vele viaskodni.

Mikor úgy határoztam, egyetemre megyek, anyám elég hangosan tiltakozott ellene. Jobb esetben a szülők támogatják gyermekük elhatározását, de anyám kikelt magából, őrjöngött, hatalmas patáliát csapott. Akkoriban munkanélküli volt, ellátásban nem részesült, mindössze kicsivel több, mint 20.000 Ft-ot kapott az önkormányzatunktól. Én annak idején, sőt már előtte is saját magamat láttam el főként. Bármire volt is szükségem, soha nem anyámtól kértem pénzt, hanem vagy megkerestem rá a kenyérre valót, vagy édesapám illetve az akkori párom segített anyagilag. Anyám terve az volt, hogy miután befejezem az iskolát (OKJ-s képzés), elmegyek dolgozni, és akkor majd az én fizetésemből eltartom őt is. A bejelentésemmel dugába dőlt a terve. A szüleim a válás után nem keresték egymást társaságát, azonban annak idején anyám felkereste apámat. Könyörgött neki, hogy ne hagyja, hogy egyetemre menjek. Apám megrökönyödve hallgatta végig a műsort, és megkérdezte tőle végül: "milyen szülő lennék, ha a gyerekem álmait nem támogatnám?"... anyámnak így hát bele kellett törődnie, hogy nem akadályozhatja meg a terveim. Már csak abban reménykedhetett, hogy nem vesznek fel felsőoktatásba. Nem így történt. Felvettek az egyetemre, onnantól kezdve anyám mindenkinek azt mesélte, hogy ő mennyire támogatott mindvégig, és hogy a 20.000 Forintjából fizette az egyetemem és minden kiadásom, holott ez mind hazugság volt. Nyári keresetemből hónapokig eléltem, mellette alkalmi munkákat vállaltam, mint segédmunkás. (Nekem nem okozott gondot sittet hordanom se, bármi kétkezi munkát szívesen megcsináltam.) Szociális ösztöndíjban részesültem, és tanulmányi eredményeimből adódóan ösztöndíjat is kaptam, ha meg nagyon megszorultam anyagilag, akkor édesapám segített, szóval anyám egy fillért nem áldozott rám vagy az egyetemi tanulmányaimra. Ő ellenben mai napig döngeti a mellét, hogy mennyit segített, támogatott töretlenül.

Mióta anyám újból férjhez ment, azóta némiképp könnyebben szót lehet vele érteni, jó hatással van rá a férje. Hál' ég, Zsombival jól kijövök, szóval ketten könnyebben le tudjuk szerelni anyámat alkalomadtán, sőt, ő kíméletlenül visszaszól anyámnak adott esetben. A közelmúltban mesélte Zsombi, hogy csúnyán összevesztek, aminek az lett a vége, hogy ő megkérdezte anyámtól: "nem gondoltál még arra, hogy azért nem maradt meg melletted bárki is, mert senki nem volt képes elviselni a hülyeségeidet?"... uh, ez üthetett. Én csak pislogtam, és magamban mosolyogtam. Végre valaki, aki látja a lényeget.

Anyám mindenkit csak elüldözött maga mellől. A bátyám is már elég fiatalon elmenekült, egyedül én nem mentem még el, de nem önszántamból. Mai napig, bár elszeparálva, de egy fedél alatt élek anyámmal: én az emeleten, ő a férjével a földszinten. Lehetőségem nem adódott máshova költözni sajnos, illetve a párom is helyhez kötött, de már tudom, nagy hiba volt. Már rég el kellett volna mennem nekem is, vagy legalábbis nem lett volna szabad hagynom, hogy ennyire befolyással legyen az életemre, a lelkivilágomra. Ő minden létező módon tönkretette a személyemet, és ezáltal az életemet. Az önbecsülésemet lerombolta, sosem voltam jó semmire. Nyolcadik osztályos koromban azt hallottam tőle folyton, hogy "úgy se vesznek fel középiskolába", "úgy se sikerül a központi felvételid". Utána ugyanez az érettséginél: "úgy se sikerül az érettségid", stb. Életem Szerelmét - közvetlen és közvetve egyaránt - részben anyám okán vesztettem el, de ezt másik fejezetben részletezem. 

Sosem lehetett benne igazán megbízni vagy számítani rá. Ha valami bajom volt, és elmondtam neki, akkor vagy kifigurázta, vagy ha bizalmas infó is volt, elmesélte a fél falunak. Mikor gyerekkoromban gyomorrontásom lett, mert túl sok édességet faltam be, akkor azt vágta a fejemhez, hogy biztos bepiáltam, azért vagyok rosszul. Jah, 10 évesen tuti... Vagy a petefészekgyulladásom során azt kérdezte: "mit szedtél össze?". Ezeknek köszönhetően bezárkóztam, nem mutatom ki a valós érzéseimet, főként nem a fájdalmamat (legyen az akár testi, akár lelki), a problémáimról nem beszélek, magamban tartom. Sajnos több betegségem is van, amikből ő talán, ha csak egyet tud. Nekem nem hiányzik, hogy gúnyolódjon rajtam vagy hogy szétkürtölje, így inkább megtartottam magamnak.

"Vannak, akik azért tesznek úgy, mintha veled lenne a baj, mert így nem éreznek bűntudatot amiatt, amit veled tettek." 

Mikor szakítottam az első párommal, anyám kikelt magából. Kioktatott, hülyének titulált, azt hajtogatta, hogy életem legrosszabb döntését hoztam meg. Nem is igazán értettem a hisztijét, aztán végül kibújt a szög a zsákból. Megkérdezte, hogy most akkor mi lesz ő vele? Úgy volt, hogy az adóbevallásában a párom édesanyja fog segíteni neki, de ezek után akkor ő mit tegyen? Most ez komoly?! - gondoltam magamban - ez a legnagyobb baja?! Már a kapcsolatom alatt is a létező legtöbb módon kihasználta a páromat. Állandóan fuvaroztatta a seggét vele, mivel neki se autója, se jogosítványa nincs. Ha pénzt kellett kölcsön kérni, akkor rögtön a páromra vagy annak szüleire akaszkodott. Ha segítség kellett, rögtön ugrasztotta páromat. Azzal, hogy szakítottunk, ő nem miattam aggódott vagy nem is épp sajnált, hanem saját önös érdekeit nézte csak. Kétségbe volt esve, hogy ezentúl kivel fog menni ide-oda, vagy épp kit fog leakasztani a szögről, ha szüksége van valamire. Komolyan mondom, nála önzőbb embert nem ismerek.

Az önzőségről még egy sztori eszembe jut. Jómagam elég érzékeny szaglással rendelkezem. Nagyon kevés illatot vagyok képes elviselni. A számomra erősebb aromáktól megfájdul a fejem, émelyegni kezdek, és ez nem csak a büdös, kellemetlen szagokra vonatkozik. Példának okáért több évbe és megannyi rosszullétbe tellett, mire rátaláltam egy olyan hajlakkra, aminek az illatától nem leszek rosszul. Anyám ezt tudta rólam. Egyik karácsonyi ajándékvásárlás során két ajándékcsomagot mutatott nekem, amikben egy-egy tusfürdő és spray volt. Anyám megkérdezte a véleményem az illatokról. Én elmondtam, hogy az egyik illat nagyon erős, émelyítő, viszont a másik kellemes, lágy. Neki természetesen az erősebb illatú tetszett. Azt mondta, a bátyám (akkori) barátnőjének szánja. Mondtam neki, akkor válasszon ő. Eljött a karácsony, a fa alatt egy csomag volt található az én nevemmel. Gyermeteg lendülettel feltéptem a csomagolást, és láss csodát, az az ajándékcsomag fogadott, amit leszavaztam, aminek az illatától rosszul voltam. Anyám csak azért választotta azt nekem ajándék gyanánt, mert neki az tetszett. Mindig is úgy vett nekem bármit is valami alkalomra, hogy azt vagy ő, vagy mindketten tudjuk használni. Soha nem törekedett arra, hogy valami kimondottan nekem szánt meglepetés legyen. Talán az utóbbi pár évben fordult elő először, hogy párszor megkérdezte, esetleg mire lenne szükségem. Őszintén szólva, nem kicsit meglepnek máig ezek a kérdései.

A családalapítás is volt már vitatárgy a Zalánnal való kapcsolatom során. Ő mondta, hogy mindenképp szeretne gyereket/gyerekeket, én viszont hezitáltam, sosem adtam egyértelmű választ: azt se mondtam, hogy "soha", de azt se, hogy "szeretnék". Régebben valahogy nem tudtam magam elképzelni anyaként. Azt tudom, hogy Zalán csodás apa lenne. Ámulva néztem többször, milyen jól bánik a gyerekekkel. Saját magamat illetően viszont bizonytalan voltam. 

Egy filmből való idézet: 

"Az anyai szeretetnél nincs erősebb. Vigyáz rád, biztonságot nyújt feltétel nélkül." 

Na, nekem ebben sosem volt részem. Szeretet igazán sose kaptam. Vigyázni se nagyon vigyázott rám semmilyen téren. Emlékszem, kb. 3-4 éves lehettem, mikor anyám jelenlétében beleestem egy medencébe, de ő csak nézett hülyén és dumált tovább egy ismerősével. Hiába kapálóztam, hogy fennmaradjak a felszínen, többször elmerültem, hiszen úszni nem tudtam. Arra már nem emlékszem, végül ki húzott ki a vízből, de arra tisztán emlékszem, hogy anyám csak lecseszett, hogy milyen (bocsánat érte) balfasz vagyok. Biztonság?! Aha, persze... soha. Még a titkaimmal is csak visszaélt. Jah, és hogy feltétel nélkül?! Soha. Ő csak akkor csinál bármit is, ha abból hasznot remél. Őszintén szólva féltem attól, hogy szülő legyek, nehogy tovább vigyem a családi átkot, olyan legyek mint anyám, és ezzel megkeserítsem a gyereke(i)m életét. Ugyanakkor már elég régóta néha kedvtelésből neveket szoktam keresgélni, hogy adott esetben hogyan hívnám a gyereke(i)met. Ebből adódóan is úgy vélem, egyáltalán nem vagyok a gyermekvállalás ellen. Mostanában ezen témában is jobban magamba néztem. Rájöttem, csak rajtam áll, hogy képes vagyok-e okulni a múltbéli sérelmekből vagy sem. Volt módom megtapasztani, hogy milyen anya nem akarok lenni soha, és megfogadtam, hogy nem is leszek olyan. Félhetek én örökké, de ha meg sem próbálom, örökké félni fogok.

"Ha az ember nem retteg a kudarcról, csoda is történhet."

Vissza a Kezdőlapra.